A helymeghatározás szürke eminenciásai: a geodéziai tornyok

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Nem kell feltétlenül feketeöves, tájfürkész szemmel vizslatni a tájat – sőt gyakran még az autóból se kell kiszállni –, hogy feltűnjenek a szerte az országban imitt-amott felbukkanó jellegzetes, (majdnem) egyforma betontornyok, tetejükön valamiféle vékony elemekből fabrikált szerkezettel. Nos, ezek az építmények egy nem is oly rég letűnt korszak, egykoron szebb napokat látott, bár ma is szolgálatban álló mementói. Hivatalos – de korántsem teljes – nevük: geodéziai mérőtorony. Egyetlen „szent” céljuk a minél pontosabb helymeghatározás elősegítése. De hogyan?

1. kép: geodéziai mérőtorony a Mátrában. Fotó: Gulyás Attila/MTSZ

A földméréstan vagy geodézia a Föld alakjának és méreteinek meghatározásával, valamint a Föld felszínén levő természetes alakzatok és mesterséges objektumok alakjelző pontjainak meghatározásával foglalkozó tudomány. A geodézia és a persze a – egy jó ideje már igen pontos geodéziai méréseken nyugvó – térképészet a modern (értsd: valamilyen fokú strukturált rendszerbe szerveződő társadalomban élő) ember létéből fakadt.  A „hol ?” kérdésre történő szabatos válaszadás vagyis a tájékozódás folyamatos és kínzó, számos esetben létfenntartó igénye: adott terepi objektum (erdő, hegy, tó, folyó, útvonal, határvonal, csorda, elejtett állat, gombatermőhely stb.) hol található?

2. kép: klasszikus geodéziai feladat a terepen, medervonal kitűzés a Sió-csatorna építésénél Siójuton. Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum

A geodéta – rendkívül egyszerűsítő megközelítésben – lényegében pontokat keres egy olyan elvi földgömbön, ami nem is igazán létezik (egy csomó más dolgot is csinál, de számunkra most ez a legfontosabb), és azt megpróbálja megfeleltetni a valós térben. A Föld alakja bár szabályos, de ez csak „kellő távolságból” igaz. Valójában egyálalán nem gömb alakú, hanem geoid, azaz Föld alakú, így a matematikai módszerekkel történő műszeres helymeghatározás pontatlanná válna, ha abból indulnánk ki, hogy pusztán gömb alakú. Ez olyan helyzetekben, mint egy államhatár kijelölése, egy vízerőmű roppant gátjának, vagy egy több kilométer hosszú híd kimérése esetében korántsem mindegy. Ilyen esetekben minden milliméter számít, és ezeken a millimétereken emberi életek, országok sorsa és nem utolsósorban dollármilliárdok múlhatnak. Az emberiség – a tudomány és a műszerek pontosságának fejlődésével, illetve az egyre pontosabb mérések fokozódó igénye miatt – már jó pár száz éve rájött arra, hogy ki kell találnia egy olyan rendszert, amiben az elvi megközelítés minél közelebb van a valósághoz.

3. kép: Az ábrán a térképek elemi tragédiája. Egy nagyon egyszerű rögtönzött példával élve: egy adott matematikai módszerrel egy térképész által szerkesztett térképen Párizs x km-re van Johannesburgtól, de a valóság egészen mást mutat. E két szám eltérését kell minimalizálni. S hogy ez mennyire nehéz? A ma általánosan használt térképek is iszonyatos torzításokkal ábrázolják a „valóságot”. A fenti ábrán az egyik általánosan használt, az úgynevezett Mercator-vetülettel készült térkép torzulásait láthatjuk. A világosabb árnyalatú mező a térképen megjelenő, a sötétebb árnyalatú pedig a valós arányú (értsd: ekkorának kéne lennie) térbeli kiterjedést ábrázolja. Oroszország esetében egészen döbbenetes az eltérés. Mindez a geodézia és a térképészet legalapvetőbb és leküzdhetetlen problémájából fakad, vagyis akkor, amikor egy közel gömbfelületen (most már tudjuk: valójában geoid) lévő objektumokat szeretnénk síkban – térképen – ábrázolni (3D→2D). Fotó: World Cityscapes & Skyscrapers Facebook-csoport

Idővel egyre jobb matematikai modelleket dolgoztak ki a Föld alakjára és pontosabb módszereket arra, hogy egy terepen bemért pont, objektum is egyre pontosabban jelenjen meg a térképen. Mindez elképesztő mennyiségű, egyre kifinomultabb és precízebb terepi mérést igényelt. Mivel a mérés lényegében viszonyítás, így kellettek pontok, amihez képest mértek az adott kor geodétái egy bizonyos matematikai rendszerben. Így jutunk el évszázadok alatt a jól bemért és biztonságosan kiépített alappontok rendszeréhez, az alapponthálózathoz. Ezen alappontok egyik fajtája a geodéziai mérőtorony. A merőtornyok nagyon fontos pontok fölé (egészen konkrétan rá) vannak építve védelmi és láthatósági okokból. Vagyis ezek a behemót tornyok nagyok és nehezek, tehát szinte lehetetlen őket elmozdítani helyükről, és kellően magasak, hogy messziről is látszódjanak, továbbá ismert a nagyon pontos helyük.

4. kép: a 107 vasbetontoronyból álló ponthálózat. Kép: Bába Imre/MTSZ

5. kép: alappont, vasbetontorony pontvédelemmel Felsőörsön (b) és a hivatalos pontleírás ábrája (j) az alappontok adatbázisában. A hazai földmérési alapponthálózat – ahogy szokták mondani –  nem „Kismiska”:  58 499 alappont található a bárki számára elérhető adatbázisban. A meghatározás szerint: „Alappontnak nevezzük a terepen jól azonosítható és időtálló módon megjelölt olyan pontot, amelynek helymeghatározó adatai kellő pontossággal ismertek egy definiált vonatkoztatási rendszerben. Megkülönböztetjük őket irányultságuk (vízszintes, magassági), rendűségük (pontosságuk), vonatkoztatási rendszerük (EOVA, OGPSH, EOMA, Bendefy) szerint” áll a pontokat kezelő Lechner Tudásközpont weboldalán. Vasbeton toronnyal rendelkező pont mindössze 107 van, ebből 86 elsőrendű, 20 harmad-, illetve 1 negyedrendű pont. Fotó: Sebők Tamás/Lechner Tudásközpont, lechnerkozpont.hu

Az alappontok egységes rendszerét (különféle alappontok persze azelőtt is voltak) hazánkban a Monarchia alatt építették ki (a bécsi Katonai Földrajzi Intézet végezte) 1873 és 1899 között. Mivel mérésről beszélünk így az alappontoknak is van egy alappontja. Van egy abszolút vonatkoztatási (magassági alap-) pont: a Monarchia egységes alapszintfelülete, amit akkoriban az Adriai-tenger középszintjének a trieszti Molo Sartorio vízmagasságmérőjének 1875-ben meghatározott évi középértékén áthaladó szintfelülete jelentette. E magassági abszolút alapponthoz képest a szintezés során a következő helyeken határoztak meg magassági főalappontokat: Maria Rast a Dráva völgyében, Franzensfeste Tirolban, Lisov Csehországban, Vöröstoronyi-szoros, Terebesfejérpatak a Felső-Tiszánál, Ruttka a Vág völgyében és Nadap a Velencei-hegységben. Ebből egy található ma Magyarország területén: a nadapi főalappont (nadapi alapszint), amelynek magassági értéke 173,8385 m volt. A nadapi főalappontot szintezési ősjegynek vagy őspontnak is nevezik. Azért a itt található, mert geológiai értelemben annak idején biztos helynek tűnt: azt vélték, hogy számottevő, tektonikai okokra visszavezethető mozgásra nem tesz majd szert az elkövetkező évszázadokban.

6. kép: Ahol a végletekig komolyan vették a „hol?” kérdésre adandó választ. Locus perennis – örök hely –, így kezdődik a latin nyelvű idézet a Nadapon található szintezési alappontot jelző obeliszk talapzatán. Századmilliméteres pontosság, ilyen léptékekben is dolgozik a geodézia, ha a helyzet úgy kívánja. Ehhez a ponthoz igazodik ma minden magasságmérés Magyarországon. De – szinte már említenünk sem kell – , ez sem pont így van, a pont sztori ennél kissé bonyolultabb...
A talapzat teljes szövege: „Locus perennis – Diligentissime cum libella librationis, quae est in Austria et Hungaria confecta, cum mensura graduum meridionalium et parallelorum, quam europeam vocant, erectum MDCCCLXXXVIII” azaz „Az európai fokméréssel kapcsolatban, Ausztriában és Magyarországon a hosszúsági és szélességi körök mentén végrehajtott nagyszabatosságú szintezéssel meghatározott állandó jellegű alappont létesült 1888-ban”. Fotó: Lechner Tudásközpont-lechnerkozpont.hu

Még arra a kérdésre sem lehet egyértelmű válasz adni, hogy a tengerszint hol van. A Nadap főalappont tengerszint feletti magasságát 1888-ban végzett mérés alapján 173,8385 m-ben állapítottak meg az Adria felett. Mivel az Adria középvízszint ismételt mérése 1888-ban 9 cm-rel eltért az 1875. évi méréstől, ezért az Adria középtengerszint helyett bevezették a nadapi alapszintet. Ez azt jelenti, hogy a magasság nem a tengerhez képest, hanem egy képzeletbeli felülethez képest értendő, amely 173,8385 méterrel van a nadapi jel alatt. 1949-ben egy új hálózatmérés kezdődött, ennek során a nadapi főalapponttól kb. 100 m-re új főpontot helyeztek el, valamint az ország más részein további hat új főalappontot határoztak meg (Diszel, Mórágy, Cák, Szarvaskő, Sátoraljaújhely, Máriaremete). A hálózat kialakítása és mérése – melyet Bendefy Lászlóról, a főalappontok és a hálózat tervezőjéről Bendefy-hálózatnak is nevezünk – 1964-ig tartott. Persze a politika – mint mindenbe – ebbe is beleavatkozott: 1960-ban rendelték el, hogy a kelet-európai szocialista országokban az adriai alapszintről a balti alapszintre kell áttérni. Ekkor a nadapi alapszintről áttértünk a kelet-európai alapszintre, az ún. balti (kronstadti) alapszintre, amely 67,47 cm-rel feljebb van, mint a nadapi alapszint. A Nadap főalappont magassága így 173,1638 m a balti alapszinthez viszonyítva. Az IAG (International Association of Geodesy) EUREF albizottsága (Regional Reference Frame Sub-Commission for Europe) 1994-ben hozott határozata értelmében egységes magassági rendszert hoztak létre Európában. Az újonnan csatlakozott közép- és kelet-európai országok (Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina) szintezési hálózatát, az UELN-95 egységes alapszintfelületéhez, az amszterdami vízmagasságmérő nullpontjához kell igazítani. Az amszterdami középtengerszint mintegy 14 cm-rel van mélyebben a balti középtengerszint magasságánál.

De térjünk vissza a tornyokhoz. A geodéziai mérőtornyok építését alapvetően az elsőrendű vízszintes alappontjaink az Egységes Országos Vízszintes Alapponthálózat (EOVA) védelmére rendelte el az Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal (OFTH) a ’70-es évek elején. A Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalat megkezdte a tornyok építését, és 1974-re el is készült az első öt torony, melyet további 102 társa követett. Az utolsó tornyot az 1986–87-ben Bugac mellett emelt Pusztaház nevű torony jelentette. A tornyokat elsősorban a vízszintes alapponthálózat főként elsőrendű pontjai fölé emelték (86 db),  de a tornyok kisebbik része – 20 db – harmadrendű pontra épült, sőt egyikük egy negyedrendű pontot jelöl a soproni Nádor-magaslaton. Magyarországon nincs másodrendű ponthálózat, mert a II. világháború után csak a harmadrendű pontsűrűségnek megfelelő hálózatot építették ki. A tornyok típusterv alapján készülhettek: ajtajaik és mérésre szolgáló ablakaik zárhatóak (voltak), az építmény belsejében háromszögelési pontjel és feljáró lépcső, a torony tetején feljárónyílás, kívül észlelőpillér és a külső irányozhatóságot biztosító betetőző jel található. Átmérőjük egységesen 3,5 méter, ám építési magasságuk jelentősen eltérhet, 8 és 30 méter között változik. Mára a műholdas technológia terjedésével feleslegessé váltak.   A tornyok építését szinte már a műholdas/digitális helymeghatározás beköszöntének küszöbén fejezték be. Az utolsó elkészülte után 10˜–15 évvel már egészen másféle módszerek felé kacsingatott a földmérés, hogy eljussunk odáig, hogy ma megfelelő körülmények között egy antenna segítségével és megfelelő mobilinternethálózat elérése esetén másodpercek alatt meghatározható egy pl. egy épület geodéziai pontosságú helye: az ilyen pontosságú méréseket akár hatósági ügyek intézésénél, műszaki tervek alapadataiként is el lehet fogadni.

7. kép: hánytatott toronysors. Ahhoz képest, hogy milyen fontos szerepülk van és mennyi erőforrást igényelt a kiépítésük, úgy tűnik, hogy  nem becsüljük meg őket. Az ember azt gondolná, hogy valami, ami betonból és vasból van nem lehet olyan nagyon megrongálni. Pedig de. Fotó: Geodéziai mérőtornyok Fb-csoport.

Az iszonyatos munkával – ne felejtsük el: ezeket a jókora vasbetonszerkezeteket a legtöbb esetben Isten háta mögötti helyeken kellett megépíteni – kiépített tornyok a technológia rohamos fejlődésével feleslegesé váltak, de csak szinte, ugyanis nagyon könnyen előállhat egy olyan szituáció, mikor – ha csak ideigelenesen is – de nélkülözni kell a digitális technológiát. Akkor bizony jó szolgálatot tesznek majd a tornyok, bár jövőjük kétséges, műszaki állapotuk egyre romlik. Többüknek némi ráncifelvarrás után másik funkciót is találtak.

8. kép: több torony kilátóként újjászületett. Erősen adta magát az ötlet, hisz a tornyok telepítésénél alapvető szempont volt a láthatóság. Balra a Börzsöny legmagasabb pontján,  a Csóványoson (938 m), jobbra pedig a mecseki – szintén magassági győztes – Zengőn (680 m) lévő erősen megújult arcú és kibővített funkciójú tornyokat láthatjuk. Fotó: Kovács Sándor/lechnerkozpont.hu

9. kép: Külön kiemelendő ívet ad a toronysztorinak, hogy a 107 – valóban különleges építmény – életre hívott egy jelvényszerző teljesítménytúrát, amelyet a Hegyek Vándora Turista Egyesület szervez és kezel. Aki végiglátogatja őket és ezt igazolja, az jelvényt kap (bronz: 30 torony, ezüst: 60 torony, arany: 90 torony, gyémánt: 107 torony). Fotó: Geodéziai mérőtornyok Facebook-csoport

FELHASZNÁLT IRODALOM:

• Wikipédia
• Lechner Tudásközpont/lechnerkozpont.hu
• Turista Magazin/turistamagazin.hu
• Hegyek Vándorai Turista Egyesület weboldala/hvte.hu/geotornyok.html

Egy emberi komédia

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

1. kép: A „komédiások” naplementében. A köznyelv elkeresztelte sült szalonnának, de hívják  káli „stonhendzs”-nek is. Szinte „popkult” lényekként maguk is öregedve tényleg valamiféle őrként sztrázsálva állnak a káli gyepeken. A helyszín választása egész egyszerűen tökéletes, a filmművészet is felfedezte magának: a Kornyi-tó partja három Jancsó Miklós filmben is szerepelt. Fotó: szoborlap.hu / kozterkep.hu

A Kornyi-tó partján álló ikonikus mészkő szoborcsoport, az Emberi komédia bizonyos szempontból olyan, mint a pacal, minthogy az iránta táplált emberi érzelmek a szélsőségek felé húznak: valaki vagy nagyon szereti vagy utálattal gondol rá. Fontos leszögezni, hogy e sorok írója az előbbiek – remélhetőleg az utóbbinál jóval népesebb – táborát gyarapítja. Abban talán megegyezhetnek a szekértáborok, hogy valóban különleges műalkotásról van szó. De vajon mitől?

2. kép: Balról jobbra az „Orfeusz” , a „Férfi és nő” és a „Szerelmesek” alkotja a kompozíciót. Bodor István Káptalantótiban lakó szobrászművész, restaurátor keze munkájának köszönhetően éppen csak a kellő mértékű frissítésen esett át a szoborcsoport 2022–2023-ban. Fotó: szoborlap.hu / kozterkep.hu

Kezdjük azzal, hogy alkotója a huszadik század második felének egyik kiemelkedő jelentőségű szobrásza, aki ezer szálon kötődik a Balaton vidékéhez, no és persze – mi máshoz, mint – a kövekhez. Veszprémi Imre 1932-ben született Balatonszabadiban, és már fiatalon az ismertebb szobrászok körébe tartozott.

3–4. kép: Veszprémi Imre budai műtermében (b) és a Káli-medencében, háttérben a Hegyestű (j). A nemzetközileg is elismert művész 1952–1958 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, első önálló kiállítását 1966-ban rendezte. Számos elismerés, kitüntetés mellett 1982-ben Munkácsy-díjat kapott, Aranymedállal jutalmazták Cannes-ban, a nemzetközi művészeti fesztiválon 2009-ben és 2010-ben, többször is meghívták a Velencei Képzőművészeti Biennáléra, sok éven át kiállított a párizsi Grand Palais-ban és a Salon des Indépendants-on. Olaszország mellett Ausztriában, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Portugáliában, Törökországban, Izraelben, Kolumbiában és Indiában is vannak nagyméretű, köztéri szobrai. Fotók: veszpremi.net

Főleg a márvány és a gránit szerelmese volt, életében – saját becslése alapján – legalább 200 tonna követ faragott meg. Ötvenéves is elmúlt, amikor – az „Emberi komédia” avatása után – egy ösztöndíjjal Olaszországban kezdett dolgozni, ahol megismerte Carrara hatalmas márványbányáit, a mintegy százfajta kőzetet a habfehértől a feketéig, a korszerű gépekkel dolgozó kőfaragó és a nagy bronzöntő műhelyeket. Több mint egy évtizedig élt a carrarai márványbányák között lévő csöppnyi településen, La Piastrában.

Veszprémi Imre a „bebírók” első hullámával érkezett a Káli-medencébe Sára Sándor filmrendező barátja unszolására. Látogatása igen hatásosra sikerült, és 1979-ben vásárolt magának egy parasztházat Kékkúton. Nem itt lakott, de ideje egy jelentős részét itt töltötte.

5–6. kép: az első hullámos bebírók. Szomjas György filmrendező kővágóörsi házában (b) és Cseh Tamás zenész – aki szintén Kővágóörsön vett házat –, előadóművész Kende János operatőr kékkúti házának udvarán (j). A térség legeslegújabb kori társadalomtörténetének érdekes színfoltja a hullámokban – zömmel a fővárosból – érkező  bebírók egyre népesebb tábora. A ’70-es ’80-es években jött az első hullám, az a főleg budapestiekből álló értelmiségi réteg, akiknek tagjai az akkor éppen elhaló, régi paraszházakkal és eredeti népi építészeti remekművekkel teletűzdelt, meseszerű  Balaton-felvidék (ma már éppen a túlzott érdeklődéstől ismét veszélyben lévő) apró falvait gyakorlatilag kihúzta a halál torkából. Nem tudatos, de kellő érzékenységgel felvértezett érdeklődésük a lenyaralt Balatonpart mögött – még, ha oly lepusztulra is, de – valódi vidéki romantikára és értékekre lelt, amit már tudatosan próbáltak megmenteni. Az, hogy ma nem csak jellegtelen nyaralókat látunk ezen a vidéken, nagyban nekik is köszönhetjük. Így került e vidékre például  Presser Gábor zeneszerző, Sára Sándor, Simó Sándor és András Ferenc filmrendezők, Cserhalmi György színművész, Kende János operatőr, Mártha István zeneszerző és sokan mások, köztük a szobrász Veszprémi Imre is. Tájféltő emberként azonban nem mehetünk el szó nélkül a bebírók napjainkban is érkező, harmadik hulláma mellett. Ez a réteg már egy egészen más szemlélettel és céllal keresi a Balaton-felvidék – lassacskán feleslegesen féltett – zugait, aminek a táj és környezet egyértelműen a kiszolgáltatott vesztese. Fotó: (b) Epresi-Pálfalvi Réka / palfalvireka com; (j) Fortepan / Kende János

Egy szoborállításról, avatásról – a szokásos sztereotíp módon – azt gondoljuk, hogy az mindig egy bejáratott séma szerint zajlik le. Egy közösség valamilyen vezéralak irányítása és bábáskodása alatt egy számára jelentőségteljes  személyt, eszmét, eseményt stb. egy magasztos célt jelentő szobor formájában szeretné örökül hagyni az utókornak. A szükséges pénz nehézkes előteremtése után majd egy pályázat vagy felkérés útján hosszas, megfontolt érlelő alkotómuka után megszületik a nagy mű, amit majd nagyon fontos emberek lelepleznek az érdeklődők népes tábora és alkotó jelenelétében. Ezt majdnem mindenben megcáfolta ez a szoborcsoport, akár egy tisztességes emberi komédiában.

Az 1975-ben megalkotott szoborcsoport kacskaringós és titokzatos utat járt be, mire 1986-ban (július 5-én, szombaton) erre a befogadó tájra, otthonra lelt a Káli-medencében. Alkotója eredetileg nem is ide szánta, hanem az Öskü kornyéki dolomitkopárokra, az Ürge-dombra, de ott soha sem lett felállítva, sőt jó eséllyel e káli elhelyezés apropóján kapta az Emberi komédia nevet. Imitt-amott egyébként feltűnt egyik-másik darabja a csoportnak szerte az országban külön nevekkel. Először valószínűleg 1981-ben a híres és nem kevés ellenzékiséggel fűszerezett, balatonboglári kápolna-tárlatok egyikén szerepelt együtt a négy szobor egy ötödikkel, a Dózsa kompozícióval.

7–9. kép: A „Szerelmesek” alak karrierjének néhány állomása. Fent egy köztéri kiállításon Kiskunhalason 1979-ben (fotó: Petőfi Népe, 34. évf. 217. szám / arcanum.com), lent balra az  Albertirsai úti vásárterület, a Műcsarnok Szoborkiállítása az Őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron 1976-ban (fotó: Fortepan / Album060), lent jobbra szabadtéri kiállításon az óbudai Zichy-kastélyban 1979-ben (fotó: Veszprémi Imre (1991), Párizsban a Magyar Intézetben és egyidejűleg a Marie de Holmsky Galériában 1991-ben rendezett kiállítás katalógusa / arcanum.com).

A négy kiállított alakot maga Veszprémi Imre ajánlotta fel a Káli-medence jelentős részét akkoriban művelő Kővágóőrsi Béke Termelőszövetkezetnek. A szobrokat elnézve szinte adta magát a környéken parasztházzal bíró szobrász számára, hogy mikor végig tekintett a Kornyi-tó környéki halmokon, úgy érezte: igen, megvan a helyszín... Valljuk be, elég progresszív lépés volt ez, hisz akarva-akaratlanul belépett a modern land art varázserdejébe egy olyan korban, ami – bár a gulyáskommunizmusban lubickolunk, és csupán karnyújtásnyira a rendszerváltoztatás –, azért kifejezetten nem a progresszivitásáról és a rugalmasságáról volt híres. Különösen igaz volt ez a párturalmi strúktúrábán megfogant tsz-ek világára. Nem akárkik mondtak beszédet a futurisztikus szobrok árnyékában, egy olyan korban, amikor a szemnek még a mozgalmi szobrok egyenvilága volt a megszokott.

10–11. kép: a többi alak sem tétlenkedett, míg '86-ban egymásra találtak: a „Férfi és nő” és az „Orfeusz” a Műcsarnok tárlatán 1977-ben. Fotó (b) Népművelés 25. évf. 7. szám / arcanum.com; (j) Pesti Műsor 36. évf. 6.szám / arcanum.com

Dehogy mindezeken túl mitől lett még igazán különleges ez a szoboralkotás? Talán magától az otthont adó tájtól. Ettől a különleges helytől, ami oly sokunknak különleges, egész egyszerűen szép. Ami pedig nem kis részben a körülvevő földtani közegtől az, ami. Ezzel talán a 2013-ban elhunyt alkotó is egész biztosan hümmögve egyet értene, illetve a helyszínválasztással előre egyet is értett.

12–13. kép: Az avatás az egyetlen, amiben a Komédia követe az átlagos szoborsorsot. A kor (és a hely) hatalmasságai mondtak beszédet a szoboravatón: Zömbik Lajos, a Kővágóörsi Béke Termelőszövetkezet elnöke, Knopp András, az MSZMP KB osztályvezető-helyettese, Navracsics Tibor, a megyei tanács elnökhelyettese és Gyuricza László, a megyei pártbizottság első titkára. Fotó: Napló, 42. évf. 158. szám / arcanum.com

És hogy miként látható bele az alkotásba Dante Alighieri Isteni színjátéka (Divina Commedia) vagy Honoré de Balzac Emberi színjátéka (La Comédie Humaine), az legyen a kifinomult, töprengésre szomjazó szemlélő feladata, amiben segítségére lehetnek a szobrász gondolatai: „Szobraim jelek, amelyek harcot és megnyugvást, magányt és szerelmet, elválást és összetartozást, termékenységet és áldozatot, de mindig az ember örök győzelmét mutatják”.

Pompás szkúnerek, fennséges gályák: a Festetics család balatoni hajóflottája

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

A balatoni hajózásra gondolva a legtöbbünknek óhatatlanul a nyaralásokhoz köthető turisztikai célú hajókázás vagy a tihanyi révátkelés ugrik be. A nyaralás élményének bűvköre, a Balaton „lenyaralása” jelenség a térség hagyományos kulturális, társadalmi, gazdasági tevekénységei mellett (megannyi más, mai szemmel némileg furán ható kultúrtörténeti érdekességgel együtt) teljesen elhomályosította annak – amúgy is eléggé megfakult – emlékképeit, hogy milyen egyéb céllal és módokon használta a kor embere hajózással a Balatont a turisztika totális térhódítása előtt (2013 óta az utolsó, régmúltba visszanyúló, hagyományos tevékenység, a halászat is tiltott a Balatonon).

A balatoni hajózás egész biztosan a messzi régmúltba nyúló gyökerekkel bírhat, hisz a környékén megtelepedő – vagy erre rendszeresen közlekedő – emberek számára részletes térképészeti ismeretek nélkül is igen hamar feltűnhetett, hogy a tónak délnyugat–északkeleti irányban jelentősen elnyúlt alakja van, és talán hasznosabb volna közlekedni rajta, mint megkerülni, főleg, ha nehézkes áruszállításról van szó. A mai Szántód–Tihanyi-szoros az ottani partalakzat miatt szinte könyörgött a révért, igen nagy valószínűséggel jóval a rómaiak előtt is zajlott itt révhajózás, hisz ekkora lehetőséget egyik megtelepedett kultúra sem hagyott volna ki. A tó hosszirányában szintén egyszerűbbnek mutatkozhatott a közlekedés és szállítás, mivel nemhogy utak, de az azokat vezető stabil partvonalak is hiányoztak a Balaton folytonos vízszintingadozása miatt. A közlekedés mellett természetesen a halászatnak is kiemelt figyelem jutott egészen a közelmúltig.

A balatoni hajózás szépen fejlődött a török hódítás végéig, hisz maga a hódoltság – egy idő után –, ha nem is volt motorja a békeidőkre jellemző hajózást serkentő gazdasági kapcsolatoknak, a haditevékenységeivel egyértelműen fellendítette a (hadi)hajózást. A török kiűzése után sokáig nagy volt a csend a vízen, több évtizedre eltűntek a hajók a Balatonról (nyilván a kisebb – főleg halász – csónakok, ladikok ekkoriban is vízre szálltak).

1. kép: A magyar naszád a 16–17. században a belvízi hajózás legelterjedtebb típusa volt. Elsődleges alkalmazási területe a hódoltság alatt a végvári csapatok szállítása volt a Dunán és a Balatonon. A várvédők időnként megelőző csapásokat mértek a déli parton álló (Sió)Fok török erődítés ellen, amely vízen és a szárazföldön egyaránt portyázó, fosztogató török katonák bázisa volt. Minden ilyen – akár 60–80 km-es utat – fegyverekkel, élelemmel és egyes esetekben lovakkal megrakodva tettek meg a naszádok. A Rákóczi-szabadságharc végéig ez a hajótípus volt a legmegbízhatóbb és legkedveltebb szállítóeszköz a régióban. Kép: Heraldikai lexikon/Flotta - hu.wikibooks.org

Mindezek után lépett a színre történetünkben egy Festetics: gróf Festetics Pál (1722–1782) személyében, aki felismerte, hogy a királyi monopóliumként Erdélyben kitermelt sót a Balatonon hosszirányban hajózva egyszerűbben és gyorsabban lehetne szállítani a közel 200 kilométeres, olykor szinte járhatatlan szekérút helyett. Addig a Maroson, a Tiszán és Dunán hajón szállítottak Dunaföldvárig, onnét szekéren vitték tovább Kenesén át Keszthelyig.

2. kép: Festetics Pál a kor politikai életének kiemelkedő jelentőségű személyisége, a Keszthelyi uradalmat 1741-ben alapító Festetics Kristóf (nagybirtokos, Somogy vármegye alispánja, országgyűlési követ, a híres keszthelyi kastély építtetője) fia. A jogász végzettségű Pál tényleg nem akárki volt a korszak meghatározó személyiségei közül: 1758-ban udvari, 1759-ben kancelláriai tanácsos lett, majd 1762-ben rangjának megtartásával az Udvari Kamarához (lényegében a Habsburg-birodalom pénzügyminisztériuma) került. Ezen állásában Mária Terézia bizalmasává lett, akinek felkérésére javaslatokat készített az 1764-i országgyűlés elé terjesztendő királyi előterjesztésekhez, többek között az adó felemelése, a nemesi felkelés reformja, az országgyűlést követően pedig az úrbérrendezés tárgyában. Később a Magyar Kamara alelnöke, magyar grófi címet nyer Mária Teréziától, majd Baranya vármegye főispánjává (udvari közigazgatás megyei elöljárója) nevezik ki, mely tisztséget haláláig betöltötte. Kép: wikipedia.org

A mai Horvátország területéről származó Festetics család aranykora is ezen időszak. A keszthelyi birtok megalapításával egy igazi dinasztia születik meg. A birtok vezetői, családjuk jeles tagjaiként szinte valamennyien – persze kivételek mindenhol akadnak – kivételes személyiségek voltak, és életművük, progresszív stílusuk kiemelkedően maradandót alkotott a térség és az ország társadalmi, gazdasági és politikai, kulturális életében. Nem csoda, hogy ebben az időszakban született meg a kultúraalapító Festetics családhoz köthető számos érték mellett a legendás fenékpusztai arzenál hajóépítő műhely is.

Az első nagy!

Az uradalmi sószállítás határozott céljával került vízre hollandus hajóácsok keze munkája által 1753. július 26-án, a Keszthely melletti Fenékpusztán a Balaton első nagy teherbírású szállító hajója, a Kristóf (Christoph) gálya – minden bizonnyal az 1768-ban elhunyt, a keszthelyi uradalmat alapító Festetics Kristóf után elnevezve –, ugyanis Festetics Pál megkapta az sóegyedárusítás jogát a Balatonon. A „sóhajó” szélcsend esetére evezőkkel is el volt látva. Feljegyezték róla, hogy 43,2 tonna (!) rakományt is biztonsággal tudott szállítani. A part közelében a legénység ágyúlövésekkel jelezte a hajó érkezését a vízparti települések számára, a lakosság pedig csónakokkal ment a szállítmányért. Keszthelyen a vármegyék ellátására sóházat is létesítettek. Visszafelé a hajó fát, bort és egyéb termékeket szállított.

3. kép: Amitől valóban „orrnehéz”  lett az új kor hajnala: a török kor utáni „balatoni hajóforradalom” első tagja a Cristoph „sóhajó”. Már nem holmi dereglye, hanem igazi gálya! Feljegyezték róla, hogy 43,2 tonna (!) rakományt is biztonsággal tudott szállítani, ami a sekély merülést lehetővé tevő – főleg akkori(!) – balatoni vízviszonyok között elképesztő bravúr! Gondoljunk csak bele, egy ekkora hajót kellett úgy megtervezni és megépíteni, hogy – mai, modern műszaki szempontú értelmezésben – teljesen ismeretlenek voltak a mederviszonyok, kotrásról szó sem volt még, és mindezt tetézte, hogy jócskán ingadozott a vízszint! Csak a helyiek ismeretei adhattak támpontot. A hajó szélcsend esetére evezőkkel is el volt látva. A part közelében a legénység ágyúlövésekkel jelezte: megjött az éltető só! A lakosság pedig csónakokkal ment a szállítmányért. Visszafelé a hajó fát, bort és egyéb termékeket szállított. Keszthelyen a vármegyék ellátására sóházat is létesítettek. Kép: mnl.gov.hu

És a többiek...

4. kép: A soron következő ikonikus Festetics: Festetics György gróf (1755–1819), a Keszthelyi Georgikon alapítója, katonatiszt, Széchenyi István gróf anyai nagybátyja. Igazi nemes a szó pozitív értelmében, alkotó szellem és lánglelkű hazafi. Iskolaalapító, szervező, adakozó, haladó szellemiségű személyiség. Neve egyet jelent  a fejlesztéssel, birtoklása alatt teljesedik ki a „balatoni hajóforradalom”, és köszönt be (az igen rövidre sikeredett) igazi hajózási aranykor. Kép: wikipedia.org

A Christoph még csak a kezdetet jelentette! E legendás hajó vízre bocsátásával, de pár évtizeddel később a balatoni hajózás egyik – de tulajdonképpen az egyetlen – igazi aranykora köszönt be, melyet már – a dinasztia soron következő legendás, nagy formátumú alakja, a Keszthelyi Georgikon alapítója – Festetics György neve fémjelez. Hajók egész sora – lényegében egy egész flotta – kerül vízre a Festeticsek fenékpusztai hajóműhelyéből, amit már Festetics György fejleszt fel és vélhetőleg később majd ő is nevez el „Arzenál”-nak a Velence tengeri hatalmát jelképező fellegváráról, a Darsena di Grande-ról (Nagy Kikötő).

Festetics Györgyre – apja halála után – nemcsak a hatalmas vagyont jelentő uradalom jutott örökségül, hanem tetemes adósság is  (1 662 000 forint, ami az akkori viszonyok között jelentős összegnek számított. Viszonyításképp: az Itáliából Fenékpusztára települt jónevű hajóács, Antonio Borri – róla később részletesebben szót ejtünk – kifejezetten jónak mondható éves fizetése akkoriban 75 forint volt). Kiderült ugyanis, hogy a sószállítás nem nyereséges, de ennek ellenére György a lakosság ellátása érdekében azt folytatni akarta. Ehhez azonban a kiöregedett Kristóf gálya helyett szükség volt egy újra. Az új hajó új szakembert is kívánt, így érkezett 1795-ben, 31 évesen Fenékpusztára a hazánkbant hírnévre és elismertségre szert tevő olasz származású trieszti, kiváló hajóépítő ács Antonio Borri (Velence?, 1764–Sümeg, 1835), aki kollégáival nekiállt az embert próbáló feladatnak. Valószínűsíthetően a talján csapat felbukkanása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a fenékpusztai műhely az Arzenál nevet kapta. Két év alatt viharos sikert jelentő fináléval megépítették a Balatonon valaha futott legnagyobb hajóját, a Phoenix-et, mely nevét nevét Takáts József (1767-1821) írótól, Festetics László – Festesics György fia – nevelőjétől kapta, utalva a hamvaiból újjáéledő főnixmadárra, mivel az maddigra már szétbontott „ős” a Christoph néhány elemét felhasználták az építésénél. Antonio Borri nem a tervezője volt a hajóknak, hanem olyan építőmestere, aki felügyelte magát az építést (elhívatottságát, tehetségét és szaktudását látva szinte elképzelhetetlen, hogy nem vett volna részt aktívan, a két kezével a hajóépítő kollektíva munkájában), jól rajzolt, sőt ő maga is tudott hajóterveket készíteni, ennek megfelelően egész biztosan beható műszaki imeretekkel is rendelekeznie kellett. Felettese Sebestyén Sámuel uradalmi főmérnök volt, aki a felelős műszaki tervezést végezte el.

5. kép: A 32 méteres Phoenix szkúner, avagy mindmáig a legnagyobb. A hajó tervrajza Antonio Borri műve, aki mindössze egy esztendővel korábban jött Magyarországra. A korabeli Magyar Híradó a következőképpen tudósított a lenyűgöző hajó avatásáról 1797 július 27-én: „… Magyar Tengerünkön is látjuk már lebegni a boldog jövendőre mutató kereskedőhajó vitorláit, melyek meg-áldatása és Phoenix-é lett el-neveztetése, jeles tzeremóniával ment véghez e folyó hónapnak 16-dikán délután számos uraságok jelenlétében, kiket a tzeremóniák előtte is gazdagon meg-vendéglett a Gróf Ur otthon, s utána is a mezőn… Sok idő tele el a gályákon való tengeri kereskedelemnek fel-találásától fogva a mi Phoenix-ünknek –ennek a 3 ezer mázsát elbíró gályának- meg-indulásáig. Ugyan ennek meg-gondolása inditson bennünket arra, hogy áldjuk az Isteni Gondviselést, mely egy Gróf Festetics Györgyöt támasztott Balatonunk mellett, ki az eddigi képzelt lehetetlenséget szerencsés lehetőséggé változtatta, el-hozatván drága költségen a nagy tenger mellől is Triestből, a tanult hajós mestert, ki Balaton hátára magyar zászlós tengeri gályát építsen…”  Kép: Heraldikai lexikon/Flotta - hu.wikibooks.org

A Phonix vízre bocsátásával – az addigiakhoz képest is – felpörögtek az események, hirtelen sokkal több hajó jelent meg a Balatonon a Festetics család zászlaja alatt. Szinte csak úgy sorjáztak az újabb és újabb, szebbnél szebb hajók: Sidonia, Josephina, Juditha, Helena, György, Jolán, Károly, László, Szolgája stb. A Festetics Levéltárban 18 hajótervrajz található, de ennél feltehetően több hajó épült meg. Különféle kompok, gályák, kutterek, szkúnerek, postahajók, sőt, minden bizonnyal az első sportolási célú – de nem a mai értelemben vett – vitorlás is: az 1811-ben épült 16 méteres Stella, melyen a méltán híressé vált olasz hajóács, Borri tanította a vitorlázás fortélyaira fiatal Festetsics Lászlót, aki ügyes vitorlás hírében állt.

6. kép: a Juditha tervrajza, Sebestyén Sámuel keze munkája. A felirat szerint „Méltóságos Gróf Tolnai Festetics Győrgy Ur Őnsága Fenéki Hajó Építő Műhelyébenn Anno 1799-ben elkészűlt JUDITHA nevezetű Révész Hajónak razolatja.”  1798-ban már folyt a hajó építése, és 1799-re készült el, hogy a Fenékpuszta és Bottyán között közlekedő szekérszállító komp.

7. kép: Az 1801. április 10-én vízre bocsátott László nevű révészhajó rajza, mely Festetics Lászlóról kapta nevét, aki később a Balaton első sportvitorlázója lett a 15 méteres Stellán, kifejezetten sportcélra készült. Az elbeszélések szerint Borri, aki ekkorra (1811) már Bori Antalra magyarosította a nevét, ezen tanította meg az ifjú Festetics Lászlót (1785–1846) a hajóvezetés tudományára, melyet „ügyesen és nagy gyakorlattal kormányzott”, aki így valószínűleg a Balaton első sportvitorlázója lett. Bori 1806 augusztusában javasolta, hogy építsenek egy kis „sétáló hajót” – melynek tervét csatolta leveléhez –, mivel az embereinek ősszel nem lett volna munkájuk. A hajóhoz szükséges fa is rendelkezésre állt, és ha nem használták volna fel, akkor tönkrement volna. 1807-re készülhetett el a Stella nevű egyárbocos, mely a Festetics-hajópark rajza alapján tízevezős sétahajó volt, a fedélzet hátsó részén sátorral, a lenti képen – tatján zöld sátorral –  jobbra középen látható. Kép: mnl.gov.hu

8. kép: Bori Antal (már magyarosított névvel): A Festetics-hajópark, 1810 körül. Egy képen az akkori teljes flotta (vagy a jelentős része), balról jobbra „Laszlo”, a „Palli haju”, a „Szolgáia haiu”, a „Fénix”, a „Stela”, a „Bori Antal”, a „Juditta” és a „Féczke”. A nagyítható képet ITT lehet megnézni. Kép: mnl.gov.hu

Festetics György 1819-ben elhunyt, így 1820-tól fia, Festetics László folytatta a hajóépítést, akit a sokat sejtető „Nagy pazarló” névvel illetek a háta mögött. Személyével beköszöntött a hanyatlás kora: vezetése alatt viszonylag hamar, mintregy nyolc esztendő alatt zárolták a vagyonát, és felszámolták a pompás hajók szülőhelyét, az Arzenált. Borri ekkor, 64 évesen hagyhatta ott a Festetics birtokot, majd Sümegen, 1835. június 12-én, 71 éves korában halt meg.

A rövidre sikeredett, viharos gyorsasággal tündöklő és hanyatló aranykor után ismét hanyatlás állt be a balatoni kereskedelmi hajózásban. John Paget (1808–1892) angol utazó 1836-ban például már nem látott egyetlen hajót sem a Balatonon vagy a magyar folyókon. Ehhez nyilván az is hozzájárulhatott, hogy 1834-től 1837 elejéig olyan szárazság volt, hogy a Balatonon át lehetett gázolni. Kossuth Lajos is hasonlóképpen látta a helyzetet: 1842 nyarán a füredi nyaralása során azt írta az egyik levelében, hogy a füredi sétaladikon és egy-egy halászcsónakon kívül egyetlen hajót sem látni a Balatonon. Ő vetette fel elsőként a balatoni gőzhajózás kérdését, melyet később Széchenyi, mai szemmel is megsüvegelendő idő alatt, derekasan helyt állva meg is valósított: a Kisfaludyt gőzhajót 1846. szeptember 21-én (mindössze négy évvel Kossuth levele után!), stílusosan Széchenyi születésnapján, Balatonfüreden bocsátották vízre. A rendszeres hajójáratok 1847-ben indultak el, a Széchenyi által ekkorra már megépített kilenc kikötő (Keszthely, Fonyód, Badacsony, Balatonboglár, Révfülöp, Szántód, Balatonfüred, Alsőörs és Kenese) között.

FELHASZNÁLT IRODALOM:

• A balatoni hajózás történelmi áttekintése - fahajomodell.hu
• Cseby Géza: GRÓF FESTETICS GYÖRGY HELYE A MAGYAR MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETBEN - csebygeza.hu
• Festetics-hajók a Balatonon, Múlt-kor történelmi portál - mult-kor.hu
• Heraldikai lexikon/Flotta - hu.wikibooks.org
• Marjai Imre, Kő TamásTÖRTÉNELMI HAJÓK MODELLEZÉSE, Táncsics Kiadó, Budapest 1966. - users.atw.hu/sry/phoenix.htm
• Szekereket szállító Juditha avagy Festetics-hajók a Balatonon, kugi blogja - kugi.blog.hu
• Sági Károly: Antonio Borri – Bori Antal (Veszprém, 1986), A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18.
• Török Enikő: Festetics-hajók a Balatonon a 18-19. század fordulóján, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára - mnl.gov.hu

A majdnem kitelepített félsziget, avagy a „Tihanyi Nemzeti Park” ötlete

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

„Egyre sűrűbben hallhatjuk: meg kell védeni Tihanyt, a Balaton környékének ezt a szépséges darabját... a kultúra rohamos térfoglalásától. A Tihanyi-félsziget a rajta levő természettudományi, földrajzi, néprajzi, történeti, építészeti, művészeti érdekességek miatt kétségen kívül megérdemelné azt, hogy a maga egészében a nemzet közkincsévé váljon és hogy a rajta levő természeti érdekességek és történeti emlékek az utódok részére megóvassanak” – vetette papírra Entz Géza 1940-ben a Magyar Szemlében. Bár nagyon sok víz lefolyt a Sión azóta, de e sorok – dacára a természetvédelem elszánt küzdelmének – érvényüket sajnos a mai napig nem tudták elveszíteni.

A hazai természetvédelmi kezdeményezések egy igen érdekes – és egyúttal némiképp szomorú – fejezete a Tihanyi-félsziget védelmének története. Főleg a harmincas évek elejétől egyre erősödő hangon jelent meg a társadalmi igény a kiterjedtebb védett területek – a világon elsőként létrehozott Yellowstone Nemzeti Park példáján –, nemzeti parkok létrehozására. A természetvédelem egyik korainak számító hazai úttörője Kaán Károly több olyan balatoni területet is megnevezett, melyeket méltónak talált a védelemre, ezek közül jelentős számmal szerepeltek olyanok, melyek végül valóban nemzeti parki területek lettek: Kis-Balaton, Tihanyi-félsziget, Szent György-hegy, Badacsony. De a kor nagy „balatonos” nevei közül többen felszólaltak a tó természeti és kulturális (építészeti, néprajzi, történeti) hagyományainak védelme érdekében. Lehetetlen nem észrevenni a szupernóvaként világító párhuzamot ezen célkitűzések és a geoparkok holisztikus szemlélete között.

1–2. kép: Tihany látképe az Aranyház felől 1942-ben. Szemmel láthatóan jóval kopárabb a terület, mint manapság, innen ma jobbára – főleg ülve – csak a fák törzseit láthatjuk. Az alsó kép a felső kivágata: egy takaros és a hagyományos települések küljegyeit magán viselő falu képe rajzolódik ki. Ez a látvány nagyjából a hatvanas évekig meghatározó marad Tihanyban, annak ellenére, hogy már 1931-ben (!) megkongatták a vészharangot: „Szép, de sok helyen elcsúfított hazánknak gyönyörű darabja a magyar tenger, a Balaton s a belenyúló kis Tihanyi-félsziget. Természeti szépségeknek és ritkaságoknak oly gyűjteménye ez, mely mondhatnék, predesztinálva van arra, hogy a természet élő múzeuma legyen, hogy mint védett terület megőrizze eredeti természeti kincseit, gyönyörűségéül nemcsak a jelennek, de az eljövendő generációknak is.”  írta le dr. Nagy Jenő a „Tihanyi-félsziget mint nemzeti park” című munkájában. Fotó: Fortepan/Ormos Imre

A Balaton egyik jelképévé vált hegye a Badacsony, a hazai természetvédelem históriájában viszonylag közismert: Herczeg Ferenc író nagyon határozottan fellépett a hegyen folyó bányászat ellen. Azt viszont kevesen tudják, hogy a Tihanyi-félsziget védelme igen kacskaringós utat járt be, míg 1952-ben hazánk első tájvédelmi körzete lett. Védett területek – mint láttuk – előtte is léteztek, a geopark és a BfNPI működési területén, az első a Tapolcai-tavasbarlang felszíni védőterülete lett, mely 1941 óta védett.

3–4. kép: Bal oldalon Kaán Károly (1867–1940) magyar erdőmérnök, gazdaságpolitikus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Nevéhez fűződik a magyarországi erdőgazdálkodás újjászervezése, az Alföld fásítási programja és a korszerű állami természetvédelem megszületése. Kaán a balatoni helyszínek mellett a „kiskunsági ősturjánokat, a bátorligeti nyírlápot, a tiszakisfaludi szigetet, a Baláta-tavat, Ipolytarnóc ős földtörténetileg érdekes darabját, valamint néhány barlangot” ajánlott védelemre. Ennek ellenére az első hazai védett terület nincs ebben az 1931-ben idézett felsorolásban: a megtisztelő cím birtokosa a debreceni Nagyerdő lett 1939-ben, mely eredeti formájában sajnos már nem látható, a háborúban elpusztult. Jobb oldalon Herczeg Ferenc (1863–1954) magyar író, az MTA tagja és másodelnöke. Írásaiban élesen bírálta a Balaton-felvidéki bazaltbányászatot: „A magántulajdonra, a szerzett jog szentségére hivatkoznak azok, akik a Badacsony testéből lakmároznak! Van azonban valami, ami szentebb a magántulajdonnál és minden szerzett jognál, és ez: a nemzeti érdek! Vágyálmát már nem érhette meg, az utolsó bányászott követ kb. tizenkét millió tonnányi társa után – tíz évvel az író halála után –1964. december 31-én hozták le a Badacsonyról. Az ikonikus tanúhegyeinket nem, de a bazaltot továbbra is bányásszák pl. a Keszthelyi-hegységben található Uzsán. Fotók: wikipedia.hu
          

Tihany már a kezdetekkor a formálódó modernebb természetvédelem fókuszába került egyrészt a természeti értékek feltűnő gazdagsága miatt, másrészt azért, mert mindemellett a félsziget – és benne egy szinte eredeti képében megmaradt, gyöngyszemnek számító falu – egy öngerjesztő folyamattal a XX. századra gyakorlatilag válságba került. A hajdanán erdőfoltokkal és sziklákkal borított félsziget lakói kezdetben főleg halászatból éltek, majd megjelent a szőlészet és borászat. Amikor a balatoni halászat 1900-ban kikerült a helyiek kezéből, és a részvénytársaság vette át, az itt lakók elvesztették megélhetésük létalapját, ugyanis a szőlőket a filoxéra már korábban elpusztította, a növény nélküli termőtalajt meg elhordta szél. Az egyébként szaporodó és szegényedő népesség számára a községben lakók megélhetéséhez kevés volt az amúgy sem túl termékeny szántóföld és legelő. Mindezt tetézte, hogy az erdőket pusztították a tűzifáért, és az így felnyílt területeket pedig legeltették, tovább súlyosbítva a helyzetet. Ebben a hanyatló állapotában érte Tihanyt a nemzeti park ötlete, amely már kiutat jelentő megélhetésként számolt a húszas–harmincas években Tihanyban markánsabban megjelenő idegenforgalommal.

5. kép: Falusi fogadó Tihanyban, 1930-ban. A vendéglátóhely már egészen biztosan nem a helyiek igényeit szolgálta, hanem az egyre nagyobb számban idelátogató turistákat szerette volna becsalogatni. Fotó: Fortepan/Fortepan

További fontos célja volt a formálódó nemzeti parknak, hogy nemcsak a természeti, hanem a kulturális, a tájnak az ember keze munkáját is magán viselő értékeit együtt hivatott megőrizni és bemutatni. A „nemzeti parki gondolat” szépen haladt előre, mely akkor majdnem eljutott a megvalósításig, ám  végül elhalt még 1934-ben. A negyvenes évekkel új lendületet kapott az ügy, immáron kifejezetten Tihanyra fókuszálva. Olyannyira, hogy még az is egészen komolyan felmerült, hogy az apátság kivételével a félsziget teljes lakosságát egész egyszerűen kitelepítik, mivel az a környezetet kizsigerelő életmódjával gátja a természetvédelemnek. Ennek a kezdeményezésnek egy komoly ellenzője volt Cholnoky Jenő, a Magyar Természetvédelmi Tanács elnöke személyében.

6–7. kép: Bal oldalon Cholnoky Jenő (1870–1950) földrajztudós, aki a hazai természetvédelem kiemelkedő alakja is volt. Ő szembement azzal a harmincas években Klebelsberg Kuno (1875–1932) által napvilágott látott elképzeléssel, miszerint a félsziget lakosságát ki kell telepíteni a természetvédelem érdekében. Klebelsberg azzal a szándékkal vásárolt területeket a félszigeten, hogy azok a nemzeti park magterületei legyenek. A félsziget déli oldalán szándékosan nem építtette meg a körülvezető utat, mert azt akarta, hogy az ott található gémtelep majd oltalmat élvezzen. Cholnoky így írt a kitelepítésről a Balatoni Szemle 1942. október/1. évf. 5. számában (egész biztosan nem véletlenül szándékosan nem említve a hír forrását): „Valamelyik újságban olyan hír jelent meg, hogy a falut ki akarjuk onnan telepíteni. Erről szó sem volt és nem is lehet. A falura szükség van, mert meg akarjuk őrizni eredetiségében. A dunántúli falvak ma rohamosan átalakulnak, különösen a Balaton vidékén a fürdőforgalom hatása alatt, tehát meg kell őriznünk legalább egyet eredeti alakjában, de természetesen kicsinosítva, látványossággá alakítva. A házakat ki kell tatarozni, az udvarokat kitakarítani, virágokkal fölékesíteni, úgyhogy a külföldi látogatók szívesen nézzék a kedves falut, régi házait, kőfalait, barlangpincéit, a házak belsejének csinos szobáit stb. Hollandiában Vollendam falut tették ilyen múzeumszerűvé s hihetetlen, mennyi idegen látogatja”. Cholnoky tudta miről beszél: a híres Balaton monográfia releváns szerzőjeként ő még látta és megtapasztalta a Balaton vidékének ősi állapotát. Jobb oldalon Iklódy-Szabó János (1877–1943) látható, aki a Balaton-kultusz és a nemzeti park ügyének egyik élharcosa is volt. Elhivatottan szolgálta a magyar tenger ügyét, akaratlanul is hozzájárulva a hagyományos helyi kultúra eltűnéséhez, a Balaton totális „lenyaralásához”. Fotók: (b) wikipedia.hu, (j) helyismeret.hu

Tihany lakossága szerencsére megmenekült, ám a kitelepítésről sokaknak eszébe juthat a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén fekvő Derenk község neve, ahol Horthy Miklós kívánságára ezt – igaz más okokból – sikerrel véghez is vitték.

8–9. kép: Derenk, ahol sikerült – avagy egy fura párhuzam Tihany és egy hajdani Abaúj-Torna megyei falu között. Az egyébként lengyel etnikumú falut 1938-ban kezdték kiüríttetni, mert a kormányzó Horthy Miklós vadászterületet kívánt itt létre hozni. Az óhajból valóság lett, 1943-ra az itt lakók kényszerből – kártalanítás mellett – a környező falvakba költöztek. Csak az egykori iskola épülete árválkodik a falu helyén, a többi épületet lebontották. Fotók (b) Veres András, olyanjo.hu (j) Dömsödi Áron, termeszetjaro.hu

A világháború és azt követő társadalmi-gazdasági változások – érthető okokból – nem igazán kedveztek az egyébként romokban heverő országban a természetvédelem ügyének. Ennek ellenére viszonylag hamar, 1952-ben – két esztendővel Cholnoky halála után – létrejött a Tihanyi Tájvédelmi Körzet, hogy majd 45 év múlva létrejövő Balaton-felvidéki Nemzeti Park része legyen.