Pompás szkúnerek, fennséges gályák: a Festetics család balatoni hajóflottája

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

A balatoni hajózásra gondolva a legtöbbünknek óhatatlanul a nyaralásokhoz köthető turisztikai célú hajókázás vagy a tihanyi révátkelés ugrik be. A nyaralás élményének bűvköre, a Balaton „lenyaralása” jelenség a térség hagyományos kulturális, társadalmi, gazdasági tevekénységei mellett (megannyi más, mai szemmel némileg furán ható kultúrtörténeti érdekességgel együtt) teljesen elhomályosította annak – amúgy is eléggé megfakult – emlékképeit, hogy milyen egyéb céllal és módokon használta a kor embere hajózással a Balatont a turisztika totális térhódítása előtt (2013 óta az utolsó, régmúltba visszanyúló, hagyományos tevékenység, a halászat is tiltott a Balatonon).

A balatoni hajózás egész biztosan a messzi régmúltba nyúló gyökerekkel bírhat, hisz a környékén megtelepedő – vagy erre rendszeresen közlekedő – emberek számára részletes térképészeti ismeretek nélkül is igen hamar feltűnhetett, hogy a tónak délnyugat–északkeleti irányban jelentősen elnyúlt alakja van, és talán hasznosabb volna közlekedni rajta, mint megkerülni, főleg, ha nehézkes áruszállításról van szó. A mai Szántód–Tihanyi-szoros az ottani partalakzat miatt szinte könyörgött a révért, igen nagy valószínűséggel jóval a rómaiak előtt is zajlott itt révhajózás, hisz ekkora lehetőséget egyik megtelepedett kultúra sem hagyott volna ki. A tó hosszirányában szintén egyszerűbbnek mutatkozhatott a közlekedés és szállítás, mivel nemhogy utak, de az azokat vezető stabil partvonalak is hiányoztak a Balaton folytonos vízszintingadozása miatt. A közlekedés mellett természetesen a halászatnak is kiemelt figyelem jutott egészen a közelmúltig.

A balatoni hajózás szépen fejlődött a török hódítás végéig, hisz maga a hódoltság – egy idő után –, ha nem is volt motorja a békeidőkre jellemző hajózást serkentő gazdasági kapcsolatoknak, a haditevékenységeivel egyértelműen fellendítette a (hadi)hajózást. A török kiűzése után sokáig nagy volt a csend a vízen, több évtizedre eltűntek a hajók a Balatonról (nyilván a kisebb – főleg halász – csónakok, ladikok ekkoriban is vízre szálltak).

1. kép: A magyar naszád a 16–17. században a belvízi hajózás legelterjedtebb típusa volt. Elsődleges alkalmazási területe a hódoltság alatt a végvári csapatok szállítása volt a Dunán és a Balatonon. A várvédők időnként megelőző csapásokat mértek a déli parton álló (Sió)Fok török erődítés ellen, amely vízen és a szárazföldön egyaránt portyázó, fosztogató török katonák bázisa volt. Minden ilyen – akár 60–80 km-es utat – fegyverekkel, élelemmel és egyes esetekben lovakkal megrakodva tettek meg a naszádok. A Rákóczi-szabadságharc végéig ez a hajótípus volt a legmegbízhatóbb és legkedveltebb szállítóeszköz a régióban. Kép: Heraldikai lexikon/Flotta - hu.wikibooks.org

Mindezek után lépett a színre történetünkben egy Festetics: gróf Festetics Pál (1722–1782) személyében, aki felismerte, hogy a királyi monopóliumként Erdélyben kitermelt sót a Balatonon hosszirányban hajózva egyszerűbben és gyorsabban lehetne szállítani a közel 200 kilométeres, olykor szinte járhatatlan szekérút helyett. Addig a Maroson, a Tiszán és Dunán hajón szállítottak Dunaföldvárig, onnét szekéren vitték tovább Kenesén át Keszthelyig.

2. kép: Festetics Pál a kor politikai életének kiemelkedő jelentőségű személyisége, a Keszthelyi uradalmat 1741-ben alapító Festetics Kristóf (nagybirtokos, Somogy vármegye alispánja, országgyűlési követ, a híres keszthelyi kastély építtetője) fia. A jogász végzettségű Pál tényleg nem akárki volt a korszak meghatározó személyiségei közül: 1758-ban udvari, 1759-ben kancelláriai tanácsos lett, majd 1762-ben rangjának megtartásával az Udvari Kamarához (lényegében a Habsburg-birodalom pénzügyminisztériuma) került. Ezen állásában Mária Terézia bizalmasává lett, akinek felkérésére javaslatokat készített az 1764-i országgyűlés elé terjesztendő királyi előterjesztésekhez, többek között az adó felemelése, a nemesi felkelés reformja, az országgyűlést követően pedig az úrbérrendezés tárgyában. Később a Magyar Kamara alelnöke, magyar grófi címet nyer Mária Teréziától, majd Baranya vármegye főispánjává (udvari közigazgatás megyei elöljárója) nevezik ki, mely tisztséget haláláig betöltötte. Kép: wikipedia.org

A mai Horvátország területéről származó Festetics család aranykora is ezen időszak. A keszthelyi birtok megalapításával egy igazi dinasztia születik meg. A birtok vezetői, családjuk jeles tagjaiként szinte valamennyien – persze kivételek mindenhol akadnak – kivételes személyiségek voltak, és életművük, progresszív stílusuk kiemelkedően maradandót alkotott a térség és az ország társadalmi, gazdasági és politikai, kulturális életében. Nem csoda, hogy ebben az időszakban született meg a kultúraalapító Festetics családhoz köthető számos érték mellett a legendás fenékpusztai arzenál hajóépítő műhely is.

Az első nagy!

Az uradalmi sószállítás határozott céljával került vízre hollandus hajóácsok keze munkája által 1753. július 26-án, a Keszthely melletti Fenékpusztán a Balaton első nagy teherbírású szállító hajója, a Kristóf (Christoph) gálya – minden bizonnyal az 1768-ban elhunyt, a keszthelyi uradalmat alapító Festetics Kristóf után elnevezve –, ugyanis Festetics Pál megkapta az sóegyedárusítás jogát a Balatonon. A „sóhajó” szélcsend esetére evezőkkel is el volt látva. Feljegyezték róla, hogy 43,2 tonna (!) rakományt is biztonsággal tudott szállítani. A part közelében a legénység ágyúlövésekkel jelezte a hajó érkezését a vízparti települések számára, a lakosság pedig csónakokkal ment a szállítmányért. Keszthelyen a vármegyék ellátására sóházat is létesítettek. Visszafelé a hajó fát, bort és egyéb termékeket szállított.

3. kép: Amitől valóban „orrnehéz”  lett az új kor hajnala: a török kor utáni „balatoni hajóforradalom” első tagja a Cristoph „sóhajó”. Már nem holmi dereglye, hanem igazi gálya! Feljegyezték róla, hogy 43,2 tonna (!) rakományt is biztonsággal tudott szállítani, ami a sekély merülést lehetővé tevő – főleg akkori(!) – balatoni vízviszonyok között elképesztő bravúr! Gondoljunk csak bele, egy ekkora hajót kellett úgy megtervezni és megépíteni, hogy – mai, modern műszaki szempontú értelmezésben – teljesen ismeretlenek voltak a mederviszonyok, kotrásról szó sem volt még, és mindezt tetézte, hogy jócskán ingadozott a vízszint! Csak a helyiek ismeretei adhattak támpontot. A hajó szélcsend esetére evezőkkel is el volt látva. A part közelében a legénység ágyúlövésekkel jelezte: megjött az éltető só! A lakosság pedig csónakokkal ment a szállítmányért. Visszafelé a hajó fát, bort és egyéb termékeket szállított. Keszthelyen a vármegyék ellátására sóházat is létesítettek. Kép: mnl.gov.hu

És a többiek...

4. kép: A soron következő ikonikus Festetics: Festetics György gróf (1755–1819), a Keszthelyi Georgikon alapítója, katonatiszt, Széchenyi István gróf anyai nagybátyja. Igazi nemes a szó pozitív értelmében, alkotó szellem és lánglelkű hazafi. Iskolaalapító, szervező, adakozó, haladó szellemiségű személyiség. Neve egyet jelent  a fejlesztéssel, birtoklása alatt teljesedik ki a „balatoni hajóforradalom”, és köszönt be (az igen rövidre sikeredett) igazi hajózási aranykor. Kép: wikipedia.org

A Christoph még csak a kezdetet jelentette! E legendás hajó vízre bocsátásával, de pár évtizeddel később a balatoni hajózás egyik – de tulajdonképpen az egyetlen – igazi aranykora köszönt be, melyet már – a dinasztia soron következő legendás, nagy formátumú alakja, a Keszthelyi Georgikon alapítója – Festetics György neve fémjelez. Hajók egész sora – lényegében egy egész flotta – kerül vízre a Festeticsek fenékpusztai hajóműhelyéből, amit már Festetics György fejleszt fel és vélhetőleg később majd ő is nevez el „Arzenál”-nak a Velence tengeri hatalmát jelképező fellegváráról, a Darsena di Grande-ról (Nagy Kikötő).

Festetics Györgyre – apja halála után – nemcsak a hatalmas vagyont jelentő uradalom jutott örökségül, hanem tetemes adósság is  (1 662 000 forint, ami az akkori viszonyok között jelentős összegnek számított. Viszonyításképp: az Itáliából Fenékpusztára települt jónevű hajóács, Antonio Borri – róla később részletesebben szót ejtünk – kifejezetten jónak mondható éves fizetése akkoriban 75 forint volt). Kiderült ugyanis, hogy a sószállítás nem nyereséges, de ennek ellenére György a lakosság ellátása érdekében azt folytatni akarta. Ehhez azonban a kiöregedett Kristóf gálya helyett szükség volt egy újra. Az új hajó új szakembert is kívánt, így érkezett 1795-ben, 31 évesen Fenékpusztára a hazánkbant hírnévre és elismertségre szert tevő olasz származású trieszti, kiváló hajóépítő ács Antonio Borri (Velence?, 1764–Sümeg, 1835), aki kollégáival nekiállt az embert próbáló feladatnak. Valószínűsíthetően a talján csapat felbukkanása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a fenékpusztai műhely az Arzenál nevet kapta. Két év alatt viharos sikert jelentő fináléval megépítették a Balatonon valaha futott legnagyobb hajóját, a Phoenix-et, mely nevét nevét Takáts József (1767-1821) írótól, Festetics László – Festesics György fia – nevelőjétől kapta, utalva a hamvaiból újjáéledő főnixmadárra, mivel az maddigra már szétbontott „ős” a Christoph néhány elemét felhasználták az építésénél. Antonio Borri nem a tervezője volt a hajóknak, hanem olyan építőmestere, aki felügyelte magát az építést (elhívatottságát, tehetségét és szaktudását látva szinte elképzelhetetlen, hogy nem vett volna részt aktívan, a két kezével a hajóépítő kollektíva munkájában), jól rajzolt, sőt ő maga is tudott hajóterveket készíteni, ennek megfelelően egész biztosan beható műszaki imeretekkel is rendelekeznie kellett. Felettese Sebestyén Sámuel uradalmi főmérnök volt, aki a felelős műszaki tervezést végezte el.

5. kép: A 32 méteres Phoenix szkúner, avagy mindmáig a legnagyobb. A hajó tervrajza Antonio Borri műve, aki mindössze egy esztendővel korábban jött Magyarországra. A korabeli Magyar Híradó a következőképpen tudósított a lenyűgöző hajó avatásáról 1797 július 27-én: „… Magyar Tengerünkön is látjuk már lebegni a boldog jövendőre mutató kereskedőhajó vitorláit, melyek meg-áldatása és Phoenix-é lett el-neveztetése, jeles tzeremóniával ment véghez e folyó hónapnak 16-dikán délután számos uraságok jelenlétében, kiket a tzeremóniák előtte is gazdagon meg-vendéglett a Gróf Ur otthon, s utána is a mezőn… Sok idő tele el a gályákon való tengeri kereskedelemnek fel-találásától fogva a mi Phoenix-ünknek –ennek a 3 ezer mázsát elbíró gályának- meg-indulásáig. Ugyan ennek meg-gondolása inditson bennünket arra, hogy áldjuk az Isteni Gondviselést, mely egy Gróf Festetics Györgyöt támasztott Balatonunk mellett, ki az eddigi képzelt lehetetlenséget szerencsés lehetőséggé változtatta, el-hozatván drága költségen a nagy tenger mellől is Triestből, a tanult hajós mestert, ki Balaton hátára magyar zászlós tengeri gályát építsen…”  Kép: Heraldikai lexikon/Flotta - hu.wikibooks.org

A Phonix vízre bocsátásával – az addigiakhoz képest is – felpörögtek az események, hirtelen sokkal több hajó jelent meg a Balatonon a Festetics család zászlaja alatt. Szinte csak úgy sorjáztak az újabb és újabb, szebbnél szebb hajók: Sidonia, Josephina, Juditha, Helena, György, Jolán, Károly, László, Szolgája stb. A Festetics Levéltárban 18 hajótervrajz található, de ennél feltehetően több hajó épült meg. Különféle kompok, gályák, kutterek, szkúnerek, postahajók, sőt, minden bizonnyal az első sportolási célú – de nem a mai értelemben vett – vitorlás is: az 1811-ben épült 16 méteres Stella, melyen a méltán híressé vált olasz hajóács, Borri tanította a vitorlázás fortélyaira fiatal Festetsics Lászlót, aki ügyes vitorlás hírében állt.

6. kép: a Juditha tervrajza, Sebestyén Sámuel keze munkája. A felirat szerint „Méltóságos Gróf Tolnai Festetics Győrgy Ur Őnsága Fenéki Hajó Építő Műhelyébenn Anno 1799-ben elkészűlt JUDITHA nevezetű Révész Hajónak razolatja.”  1798-ban már folyt a hajó építése, és 1799-re készült el, hogy a Fenékpuszta és Bottyán között közlekedő szekérszállító komp.

7. kép: Az 1801. április 10-én vízre bocsátott László nevű révészhajó rajza, mely Festetics Lászlóról kapta nevét, aki később a Balaton első sportvitorlázója lett a 15 méteres Stellán, kifejezetten sportcélra készült. Az elbeszélések szerint Borri, aki ekkorra (1811) már Bori Antalra magyarosította a nevét, ezen tanította meg az ifjú Festetics Lászlót (1785–1846) a hajóvezetés tudományára, melyet „ügyesen és nagy gyakorlattal kormányzott”, aki így valószínűleg a Balaton első sportvitorlázója lett. Bori 1806 augusztusában javasolta, hogy építsenek egy kis „sétáló hajót” – melynek tervét csatolta leveléhez –, mivel az embereinek ősszel nem lett volna munkájuk. A hajóhoz szükséges fa is rendelkezésre állt, és ha nem használták volna fel, akkor tönkrement volna. 1807-re készülhetett el a Stella nevű egyárbocos, mely a Festetics-hajópark rajza alapján tízevezős sétahajó volt, a fedélzet hátsó részén sátorral, a lenti képen – tatján zöld sátorral –  jobbra középen látható. Kép: mnl.gov.hu

8. kép: Bori Antal (már magyarosított névvel): A Festetics-hajópark, 1810 körül. Egy képen az akkori teljes flotta (vagy a jelentős része), balról jobbra „Laszlo”, a „Palli haju”, a „Szolgáia haiu”, a „Fénix”, a „Stela”, a „Bori Antal”, a „Juditta” és a „Féczke”. A nagyítható képet ITT lehet megnézni. Kép: mnl.gov.hu

Festetics György 1819-ben elhunyt, így 1820-tól fia, Festetics László folytatta a hajóépítést, akit a sokat sejtető „Nagy pazarló” névvel illetek a háta mögött. Személyével beköszöntött a hanyatlás kora: vezetése alatt viszonylag hamar, mintregy nyolc esztendő alatt zárolták a vagyonát, és felszámolták a pompás hajók szülőhelyét, az Arzenált. Borri ekkor, 64 évesen hagyhatta ott a Festetics birtokot, majd Sümegen, 1835. június 12-én, 71 éves korában halt meg.

A rövidre sikeredett, viharos gyorsasággal tündöklő és hanyatló aranykor után ismét hanyatlás állt be a balatoni kereskedelmi hajózásban. John Paget (1808–1892) angol utazó 1836-ban például már nem látott egyetlen hajót sem a Balatonon vagy a magyar folyókon. Ehhez nyilván az is hozzájárulhatott, hogy 1834-től 1837 elejéig olyan szárazság volt, hogy a Balatonon át lehetett gázolni. Kossuth Lajos is hasonlóképpen látta a helyzetet: 1842 nyarán a füredi nyaralása során azt írta az egyik levelében, hogy a füredi sétaladikon és egy-egy halászcsónakon kívül egyetlen hajót sem látni a Balatonon. Ő vetette fel elsőként a balatoni gőzhajózás kérdését, melyet később Széchenyi, mai szemmel is megsüvegelendő idő alatt, derekasan helyt állva meg is valósított: a Kisfaludyt gőzhajót 1846. szeptember 21-én (mindössze négy évvel Kossuth levele után!), stílusosan Széchenyi születésnapján, Balatonfüreden bocsátották vízre. A rendszeres hajójáratok 1847-ben indultak el, a Széchenyi által ekkorra már megépített kilenc kikötő (Keszthely, Fonyód, Badacsony, Balatonboglár, Révfülöp, Szántód, Balatonfüred, Alsőörs és Kenese) között.

FELHASZNÁLT IRODALOM:

• A balatoni hajózás történelmi áttekintése - fahajomodell.hu
• Cseby Géza: GRÓF FESTETICS GYÖRGY HELYE A MAGYAR MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETBEN - csebygeza.hu
• Festetics-hajók a Balatonon, Múlt-kor történelmi portál - mult-kor.hu
• Heraldikai lexikon/Flotta - hu.wikibooks.org
• Marjai Imre, Kő TamásTÖRTÉNELMI HAJÓK MODELLEZÉSE, Táncsics Kiadó, Budapest 1966. - users.atw.hu/sry/phoenix.htm
• Szekereket szállító Juditha avagy Festetics-hajók a Balatonon, kugi blogja - kugi.blog.hu
• Sági Károly: Antonio Borri – Bori Antal (Veszprém, 1986), A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18.
• Török Enikő: Festetics-hajók a Balatonon a 18-19. század fordulóján, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára - mnl.gov.hu

A majdnem kitelepített félsziget, avagy a „Tihanyi Nemzeti Park” ötlete

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

„Egyre sűrűbben hallhatjuk: meg kell védeni Tihanyt, a Balaton környékének ezt a szépséges darabját... a kultúra rohamos térfoglalásától. A Tihanyi-félsziget a rajta levő természettudományi, földrajzi, néprajzi, történeti, építészeti, művészeti érdekességek miatt kétségen kívül megérdemelné azt, hogy a maga egészében a nemzet közkincsévé váljon és hogy a rajta levő természeti érdekességek és történeti emlékek az utódok részére megóvassanak” – vetette papírra Entz Géza 1940-ben a Magyar Szemlében. Bár nagyon sok víz lefolyt a Sión azóta, de e sorok – dacára a természetvédelem elszánt küzdelmének – érvényüket sajnos a mai napig nem tudták elveszíteni.

A hazai természetvédelmi kezdeményezések egy igen érdekes – és egyúttal némiképp szomorú – fejezete a Tihanyi-félsziget védelmének története. Főleg a harmincas évek elejétől egyre erősödő hangon jelent meg a társadalmi igény a kiterjedtebb védett területek – a világon elsőként létrehozott Yellowstone Nemzeti Park példáján –, nemzeti parkok létrehozására. A természetvédelem egyik korainak számító hazai úttörője Kaán Károly több olyan balatoni területet is megnevezett, melyeket méltónak talált a védelemre, ezek közül jelentős számmal szerepeltek olyanok, melyek végül valóban nemzeti parki területek lettek: Kis-Balaton, Tihanyi-félsziget, Szent György-hegy, Badacsony. De a kor nagy „balatonos” nevei közül többen felszólaltak a tó természeti és kulturális (építészeti, néprajzi, történeti) hagyományainak védelme érdekében. Lehetetlen nem észrevenni a szupernóvaként világító párhuzamot ezen célkitűzések és a geoparkok holisztikus szemlélete között.

1–2. kép: Tihany látképe az Aranyház felől 1942-ben. Szemmel láthatóan jóval kopárabb a terület, mint manapság, innen ma jobbára – főleg ülve – csak a fák törzseit láthatjuk. Az alsó kép a felső kivágata: egy takaros és a hagyományos települések küljegyeit magán viselő falu képe rajzolódik ki. Ez a látvány nagyjából a hatvanas évekig meghatározó marad Tihanyban, annak ellenére, hogy már 1931-ben (!) megkongatták a vészharangot: „Szép, de sok helyen elcsúfított hazánknak gyönyörű darabja a magyar tenger, a Balaton s a belenyúló kis Tihanyi-félsziget. Természeti szépségeknek és ritkaságoknak oly gyűjteménye ez, mely mondhatnék, predesztinálva van arra, hogy a természet élő múzeuma legyen, hogy mint védett terület megőrizze eredeti természeti kincseit, gyönyörűségéül nemcsak a jelennek, de az eljövendő generációknak is.”  írta le dr. Nagy Jenő a „Tihanyi-félsziget mint nemzeti park” című munkájában. Fotó: Fortepan/Ormos Imre

A Balaton egyik jelképévé vált hegye a Badacsony, a hazai természetvédelem históriájában viszonylag közismert: Herczeg Ferenc író nagyon határozottan fellépett a hegyen folyó bányászat ellen. Azt viszont kevesen tudják, hogy a Tihanyi-félsziget védelme igen kacskaringós utat járt be, míg 1952-ben hazánk első tájvédelmi körzete lett. Védett területek – mint láttuk – előtte is léteztek, a geopark és a BfNPI működési területén, az első a Tapolcai-tavasbarlang felszíni védőterülete lett, mely 1941 óta védett.

3–4. kép: Bal oldalon Kaán Károly (1867–1940) magyar erdőmérnök, gazdaságpolitikus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Nevéhez fűződik a magyarországi erdőgazdálkodás újjászervezése, az Alföld fásítási programja és a korszerű állami természetvédelem megszületése. Kaán a balatoni helyszínek mellett a „kiskunsági ősturjánokat, a bátorligeti nyírlápot, a tiszakisfaludi szigetet, a Baláta-tavat, Ipolytarnóc ős földtörténetileg érdekes darabját, valamint néhány barlangot” ajánlott védelemre. Ennek ellenére az első hazai védett terület nincs ebben az 1931-ben idézett felsorolásban: a megtisztelő cím birtokosa a debreceni Nagyerdő lett 1939-ben, mely eredeti formájában sajnos már nem látható, a háborúban elpusztult. Jobb oldalon Herczeg Ferenc (1863–1954) magyar író, az MTA tagja és másodelnöke. Írásaiban élesen bírálta a Balaton-felvidéki bazaltbányászatot: „A magántulajdonra, a szerzett jog szentségére hivatkoznak azok, akik a Badacsony testéből lakmároznak! Van azonban valami, ami szentebb a magántulajdonnál és minden szerzett jognál, és ez: a nemzeti érdek! Vágyálmát már nem érhette meg, az utolsó bányászott követ kb. tizenkét millió tonnányi társa után – tíz évvel az író halála után –1964. december 31-én hozták le a Badacsonyról. Az ikonikus tanúhegyeinket nem, de a bazaltot továbbra is bányásszák pl. a Keszthelyi-hegységben található Uzsán. Fotók: wikipedia.hu
          

Tihany már a kezdetekkor a formálódó modernebb természetvédelem fókuszába került egyrészt a természeti értékek feltűnő gazdagsága miatt, másrészt azért, mert mindemellett a félsziget – és benne egy szinte eredeti képében megmaradt, gyöngyszemnek számító falu – egy öngerjesztő folyamattal a XX. századra gyakorlatilag válságba került. A hajdanán erdőfoltokkal és sziklákkal borított félsziget lakói kezdetben főleg halászatból éltek, majd megjelent a szőlészet és borászat. Amikor a balatoni halászat 1900-ban kikerült a helyiek kezéből, és a részvénytársaság vette át, az itt lakók elvesztették megélhetésük létalapját, ugyanis a szőlőket a filoxéra már korábban elpusztította, a növény nélküli termőtalajt meg elhordta szél. Az egyébként szaporodó és szegényedő népesség számára a községben lakók megélhetéséhez kevés volt az amúgy sem túl termékeny szántóföld és legelő. Mindezt tetézte, hogy az erdőket pusztították a tűzifáért, és az így felnyílt területeket pedig legeltették, tovább súlyosbítva a helyzetet. Ebben a hanyatló állapotában érte Tihanyt a nemzeti park ötlete, amely már kiutat jelentő megélhetésként számolt a húszas–harmincas években Tihanyban markánsabban megjelenő idegenforgalommal.

5. kép: Falusi fogadó Tihanyban, 1930-ban. A vendéglátóhely már egészen biztosan nem a helyiek igényeit szolgálta, hanem az egyre nagyobb számban idelátogató turistákat szerette volna becsalogatni. Fotó: Fortepan/Fortepan

További fontos célja volt a formálódó nemzeti parknak, hogy nemcsak a természeti, hanem a kulturális, a tájnak az ember keze munkáját is magán viselő értékeit együtt hivatott megőrizni és bemutatni. A „nemzeti parki gondolat” szépen haladt előre, mely akkor majdnem eljutott a megvalósításig, ám  végül elhalt még 1934-ben. A negyvenes évekkel új lendületet kapott az ügy, immáron kifejezetten Tihanyra fókuszálva. Olyannyira, hogy még az is egészen komolyan felmerült, hogy az apátság kivételével a félsziget teljes lakosságát egész egyszerűen kitelepítik, mivel az a környezetet kizsigerelő életmódjával gátja a természetvédelemnek. Ennek a kezdeményezésnek egy komoly ellenzője volt Cholnoky Jenő, a Magyar Természetvédelmi Tanács elnöke személyében.

6–7. kép: Bal oldalon Cholnoky Jenő (1870–1950) földrajztudós, aki a hazai természetvédelem kiemelkedő alakja is volt. Ő szembement azzal a harmincas években Klebelsberg Kuno (1875–1932) által napvilágott látott elképzeléssel, miszerint a félsziget lakosságát ki kell telepíteni a természetvédelem érdekében. Klebelsberg azzal a szándékkal vásárolt területeket a félszigeten, hogy azok a nemzeti park magterületei legyenek. A félsziget déli oldalán szándékosan nem építtette meg a körülvezető utat, mert azt akarta, hogy az ott található gémtelep majd oltalmat élvezzen. Cholnoky így írt a kitelepítésről a Balatoni Szemle 1942. október/1. évf. 5. számában (egész biztosan nem véletlenül szándékosan nem említve a hír forrását): „Valamelyik újságban olyan hír jelent meg, hogy a falut ki akarjuk onnan telepíteni. Erről szó sem volt és nem is lehet. A falura szükség van, mert meg akarjuk őrizni eredetiségében. A dunántúli falvak ma rohamosan átalakulnak, különösen a Balaton vidékén a fürdőforgalom hatása alatt, tehát meg kell őriznünk legalább egyet eredeti alakjában, de természetesen kicsinosítva, látványossággá alakítva. A házakat ki kell tatarozni, az udvarokat kitakarítani, virágokkal fölékesíteni, úgyhogy a külföldi látogatók szívesen nézzék a kedves falut, régi házait, kőfalait, barlangpincéit, a házak belsejének csinos szobáit stb. Hollandiában Vollendam falut tették ilyen múzeumszerűvé s hihetetlen, mennyi idegen látogatja”. Cholnoky tudta miről beszél: a híres Balaton monográfia releváns szerzőjeként ő még látta és megtapasztalta a Balaton vidékének ősi állapotát. Jobb oldalon Iklódy-Szabó János (1877–1943) látható, aki a Balaton-kultusz és a nemzeti park ügyének egyik élharcosa is volt. Elhivatottan szolgálta a magyar tenger ügyét, akaratlanul is hozzájárulva a hagyományos helyi kultúra eltűnéséhez, a Balaton totális „lenyaralásához”. Fotók: (b) wikipedia.hu, (j) helyismeret.hu

Tihany lakossága szerencsére megmenekült, ám a kitelepítésről sokaknak eszébe juthat a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén fekvő Derenk község neve, ahol Horthy Miklós kívánságára ezt – igaz más okokból – sikerrel véghez is vitték.

8–9. kép: Derenk, ahol sikerült – avagy egy fura párhuzam Tihany és egy hajdani Abaúj-Torna megyei falu között. Az egyébként lengyel etnikumú falut 1938-ban kezdték kiüríttetni, mert a kormányzó Horthy Miklós vadászterületet kívánt itt létre hozni. Az óhajból valóság lett, 1943-ra az itt lakók kényszerből – kártalanítás mellett – a környező falvakba költöztek. Csak az egykori iskola épülete árválkodik a falu helyén, a többi épületet lebontották. Fotók (b) Veres András, olyanjo.hu (j) Dömsödi Áron, termeszetjaro.hu

A világháború és azt követő társadalmi-gazdasági változások – érthető okokból – nem igazán kedveztek az egyébként romokban heverő országban a természetvédelem ügyének. Ennek ellenére viszonylag hamar, 1952-ben – két esztendővel Cholnoky halála után – létrejött a Tihanyi Tájvédelmi Körzet, hogy majd 45 év múlva létrejövő Balaton-felvidéki Nemzeti Park része legyen.

A 19. század „Másfélmillió lépése”, avagy Rómer Flóris bakonyi kalandjai

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

A tágabb értelemben vett Bakony talán első tudós leíróját is köszönthetjük a kalandos életű katona, tanár, festőművész, szenvedélyes kutató, egyházi főméltóság, tudós és egyszerű apát Rómer Flóris személyében, aki ugyanolyan hévvel hajtotta ki padból a szabadba természetrajzi óráin a líceumi diákokat, mint ahogy vállvetve harcolt katonatisztként az elnyomó császári seregek ellen az 1848–’49-es szabadságharcban. Ismerjük a magyar régészet és műemlékvédelem atyjaként is – de ki is volt ez a bámulatos, virágzó lángelme?

1–4. kép: Rómer Flóris, vagy ahogy korában hívták: Flórián. Közhelyes az ezer színben tündöklő személyiség kifejezés, esetében azonban velőtrázóan igaz. Forrás: 1. Hatvany Lajos Múzeum/hatvanymuzeum.net, 2. Wikipédia, 3. Pozsonyi Kifli/pozsonyikifli.sk, 4. Magyar Kurír/magyarkurir.hu

Ezt meghatározni lehetetlen és talán felesleges is. Olyan hihetetlen széles spektrumban tanult és dolgozott, hogy az szinte felfoghatatlan. Rendkívül gazdag életútját – akár csak az előző „Ember és táj” cikkben Lóczy Lajosét – képtelenség e rovat keretei között megfelelő mélységben és méltó módon ismertetni, így inkább életének egyik meghatározó és egy legendás könyv alakjában is megörökített szakaszára fókuszálunk: Rómer egy tényleg egészen elképesztő és kalandokban már addig is jócskán bővelkedő életút delén – 44 évesen, a győri gimnázumi tanárként –, 1859. augusztus 10-án fogta magát, és útra kelt, hogy bejárja a Bakonyt…

Itt kezdődne a történet. Azonban ahhoz, hogy jobban megértsük a mű születését, fel kell idézzük életének fontosabb állomásait. Rómer Flóris 1815. április 15-én született Pozsonyban, de nem ezen a néven: Rammer Ferenc Szerafinként (anyakönyvi bejegyzés szerint Franciscus Seraphicus Rammer) látta meg a napvilágot, jómódú iparos szülők gyermekeként, egy német anyanyelvű családban. Édesapja Ferenc, Bécsből települt Pozsonyba és ott cipészműhelyt és üzletet nyitott, majd 1810-ben feleségül vette Vetsera Annát, akitől három gyermeke született.

A szülők gondosan nevelték és taníttatták gyermekeiket, Flórist szülei papnak szánták, aki így 1830. október 16-án a Szent Benedek-rend tagja lett, és ekkor vette fel a Flóris nevet. Rendkívül sokat és gyorsan tanult, és gyakorlatilag minden tudományágba – lehetőleg jó mélyen – beleásta magát, amivel csak kapcsolatba került, az ősnyomtatványoktól kezdve a hittudományon át a geológiáig. Számos helyen diákoskodott, a bakonybéli bencés apátságban Guzmics Izidor (reformer teológus, író, nyelvész) szárnyai alatt tanult kb. 1833-tól 1834-ig, ekkor volt a Bakonyban először huzamosabb ideig. Az itt töltött viszonylag rövid idő – bár minden bizonnyal hosszabb-rövidebb ideig többször megfordult itt – történetünk szempontjából jelentős esemény, ugyanis végleges „bakonyi mérgezést” jelentett a folyton tudásszomjtól senyvedő ifjú Rómernek, és jelentősen hozzájárult az e cikk témáját adó könyv megszületéséhez. Ehhez persze nemcsak a Bakony elbűvölő tájai jelenthettek töltetet, hanem az itteni bencések oktató, nevelő munkája is, ami úgy tűnik, jól működött a nyíltszívű és érdeklődő ifjúság körében. A könyvben erről így ír: „Föl is használtuk szabad óráinkat a terjedelmes erdő minden irányában való bebarangolására. Mondhatom, kedvesen lepett meg bennünket a bükkösöknek az a sajátsága, hogy a csalit és bokor a majdnem örökös árnyék miatt nem tenyészhetvén, a fák alját egészen tisztának találtuk s mind ezért, mind pedig mivel a csordák az ágakat mindenütt egyenlő magasságra rágták le, köröskörül jómesszire elláthattunk. Valóban elragadó ezen eredeti színfalak közt, hogy ott a fát, csalánt, gombát gyűjtő emberekből és vie: kolompolás közt legelő marhákból oly változatos csoportok tűnnek föl szemeink előtt, mintha megfordított távcsövön néznénk. A Kertes-, Fehér-, Hegyes- és Odvaskő nevű óriás sziklák — melyek Szent István idejében a gazdag apátság határait képezték, ma pedig részben a hatalmasb szomszédok határain jóval belől fekszenek — továbbá a Kőris-, Som- és Gáthegy, valamint az időjósló Tönkölös gyakran valának csütörtöki kirándulásaink végpontjai. Készítettünk pálcikákból malmokat, melyeket a sokszor rakoncátlan Gerence csendes hullámira bíztunk; sütögettük önösszvehordta száraz ágak parázsa alatt a Bakony fő terményét, a jó lisztes burgonyát, mig Vilmos bátyánk, magányunk pátriárkja, nagy hírű méhésze, eleven naplója — kirándulásainkban társunk és vezetőnk — kis mozsara durrogtatásival a százszoros visszhangot készteté feleletre. Rákásztunk saját készitményű varsával, eprésztünk, vargányásztunk és hosszú kirándulásinkból visszatérve, többnyire a páratlan szépségű hármas forrás terebélyes bükkjei alatt nyugodtunk meg”. Miután teológiai, bölcsészeti, tanári, majd bölcsész doktori képesítést is szerzett, alapvetően természetrajzot oktatott líceumi – lényegében gimnáziumi – diákok számára, lehetőség szerint kint a terepen. Szerzetesi és papi hivatása ellenére teljesen újszerű és haladó gondolkodású oktató-nevelő munkát végzett, ami az elképesztő tudásával karöltve kivívta a diákság tiszteletét és rajongását. Még a szabadságharc előtt többször járta Bakony és Balaton vidékét is, ahol áldozott a festészet szenvedélyének, illetve mindezek mellett – ahogy szinte egész életében folyamatosan – tudományos kutatómunkát is végzett.

A reformkor és a szabadságharc eszméi nem hagyták hidegen, Rómer a forradalmi események miatt elhagyta a tanári katedrát. Erről így írt: „A haza parancsolt – előbb önkénytesnek, majd rendes utásznak csaptam fel és elhagytam a kolostort, a fényes udvari szolgálatot, hogy a pozsonyi kaszárnyában magyar király katonái közé közlegényképpen beálljak”. Jól jelzi Rómer elszántságát, szenvedélyét és alázatát (ne felejtsük el, hogy alapvetően egy apátról beszélünk), hogy egy nagyon kényelmes, jól jövedelmező nyugodt élet várt volna rá, melyet egy csapásra feladott az elveiért. Bevonulása előtt komoly közéleti, oktatói és tudományos karriert épített ki, és más főúri családok gyermekei mellett József főherceg (József nádor fia) tanítója és nevelője is volt! A szabadságharc bukása után elfogták, és börtönbe zárták a századosi rangban leszerelt tudóst. Öt évig raboskodott (eredetileg nyolc évre ítélték), és a rács mögött sem hazudtolta meg magát. Töretlen hitét, érdeklődését és lelkesedését nem veszítette el a börtönévek alatt sem: komolyan trenírozta elméjét, matematikai, mérnöki és geodéziai tanulmányokat folytatott, festett, rajzolt kézműveskedett és franciául is tanult. Már szinte „hollywoodi” magasságokba emelve rabságának történetét, még egy könyvkötőműhelyt is kialakított a cellájában, sőt, kartonból börtönének makettjét is elkészítette, melynek falára rájegyezte 107 fogolytársa nevét! A makett a vasbilincseivel együtt a 19. és 20. század

5. kép: Rómer Flóris – vagy ahogy akkor hívták Római Ferencz – katonaruhában
a szabadságharc alatt. Forrás: Rómer emlékév weboldala/romer2015.hu

fordulója környékén még megvolt a pozsonyi városi múzeumban. Végül 1854. április 24-én Ferenc József császár és Erzsébet hercegnő házassága alkalmából amnesztiával szabadult. Szinte egyből ismét Bakonybélben találja magát, ahol – a börtönbüntetés miatt tilalmakat szenvedett el, és folyamatosan megfigyelték – egy beadvány segítségével végül sikerült megfelelő állást találnia.

Győri gimnáziumi tanárként éri a történetünk szempontjából meghatározó 1859-es esztendő. Mint már említettük, ezen év nyarának végén, őszének elején járja be a Bakonyt és tágabb környezetét. Ezen expedíció élményeiből, megfigyeléseiből születik meg a több kiadást megélt „A Bakony, Terményrajzi és régészeti vázlat” című legendás műve. Az expedíció során több mint félezer kilométert tesz meg gyalog és kocsin többnyire egyedül, nem túl barátságos körülmények között, mivel azon a nyáron szinte folyton esett az eső. Azért nyár végén – és nem korábban – indult útnak, mert egy beígért látogatást kellett tennie régi barátjánál, szakmai mentoránál, Ipolyi Arnoldnál Zohoron, aki igen nagy hatással volt rá, lényegében miatta tette le végül a voksot a régészet mellett.

6. kép: A Rómer-féle bakonyi expedíció útvonala. Forrás: Előadás, OMgK Magyar Tudós Emléknap, Budapest, 2015. február 25., Rómer Flóris természettudományos munkássága, előadó: Czibula György elnök, Bakonyalja Barátai Egyesület

Bár több utazó, és/vagy tudományos érdeklődéssel felvértezett ember járt a Bakonyban előtte is (Bél Mátyás, Kitaibel Pál, Richard Bright, Francois Sulpice Beudant), és papírra is vetette tapasztalatait, gondolatait, mégis a Rómer-féle expedíciót és az ebből született könyvet tekinthetjük az első igazán komoly tudományos leírásnak, mely ezt a térséget taglalja. Már csak azért is, mert Rómer kifejezetten bakonyi tematikájú utazást tett, és öntötte mindezt könyv formájába. Az ő Bakony tájlehatárolása teljesen más, jóval tágabb, mint amit ma például a tájkataszter Bakonyként fogad el. Azon persze a végtelenségbe nyúló vitát lehetne folytatni, hogy mely tudományról beszélünk, melynek berkein belül elhelyezhetnénk e munkát, mert tulajdonképpen egyik se. Egy természettudományos, főleg földrajzi ihletettségű, és a tollat jól forgató, rettentő kíváncsi, hívő ember leíró jellegű munkája, amiben nagyon sok fontos kulturális örökséget is feldolgozó infromáció, tudásanyag is fellelhető. Nincsenek benne hosszú sorokban idegen szakszavak, de él velük a szerző, ha kell. A kifejezetten földtani leírásoknál például találkozhatunk velük: „A pénzige (numulit) képlet, valamint a hippuritmész, főkép a Bakony dereka körül mértföldekre terjed. A régiebb meszek a Liasképlethez, jelesen pedig, a dachstein — és az ezeket rendesen beburkuló adnethi rétegekhez tartoznak. Balaton felé — Nagy-Vásonynál és Köveskálnál — az alsó Triasképlet mint kagyosmész számtalan kövületekkel találtatik; mint tarka homokkő pedig — werfeni képletek — leginkább Örs táján lelhető fel.”.

6–8. kép: A könyv első kiadásának címoldala és tartalomjegyzéke. Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár/Magyar Elektronikus Könyvtár/mek.oszk.hu

További érdekessége a könyvnek, hogy az két tematikus részből áll: az első, kisebbik terjedelmű rész a „Bevezetés”, mely hat fejezetben taglalja a Bakony földrajzát, beleértve a társadalomföldrajzi leírást is, tehát komplex földrajzi munka. A második rész – több mint tízszerese az elsőnek – azt a harminc levelet jelenti („Szünnapi levelek”), mely Rómer Ebenhöch Ferenc koroncói lelkész barátja számára írt leveleit tartalmazza. A leveleken még meg sem száradt a tinta, de már médianyilvánosságot is kaptak, ugyanis még a könyv megjelenése előtt megjelentek a Győri Közlöny hasábjain, valószínűleg még az expedíció alatt, mivel az elsőt még 1859. szeptember 11-én közölte az újság a 73. számában. A kor technikai lehetőségei mellett ez igen bravúros teljesítmény volt, már csak azért is, mert Rómer nem a szűkre szabott szövegeiről híresült el, és nem pár soros sürgönyöket írt. Az első kiadás tehát 1860-ban jelent meg (gondoljunk bele, hogy ez még ma is – nemhogy akkor! – elképesztően gyors kiadást jelent, hisz egy év sem volt arra, hogy megírják, szerkesszék és kinyomtassák) és azóta hat kiadást élt meg, a legutolsót 2013-ban. Az eredeti mű elérhető az interneten.

9–10. kép: Csupa első: fent az első levél első közlése a Győri közlöny 1859. szeptember 11-i számában. Alul pedig ugyanaz másképp: a könyv első kiadásában az első levél első oldala. Forrás: fent: Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér weboldala/edok.gyorikonyvtar.hu, lent: Országos Széchenyi Könyvtár/Magyar Elektronikus Könyvtár/mek.oszk.hu

A rövid, de rendkívül jelentőségteljes bakonyi expedíciót követően tovább folytatódtak Rómer kalandjai (a teljesség igénye nélkül): mint elkötelezett kutató, bejárta az országot, valamint Európa nagy részét, egyetemi archeológia tanár lett, őre a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának, alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak, a nagyváradi római katolikus püspöki palota híres, húszezer kötetes könyvtárának és még hosszan sorolhatnánk. 1889. március 18-án tért örök nyugalomra Nagyváradon.

Felhasznált Irodalom:

• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Arcanum Kézikönyvtár/arcanum.com
• Wikipédia
• Kulik Emil: Rómer Ferenc Flóris élete és működése, Országos Széchenyi Könyvtár/Magyar Elektronikus Könyvtár/mek.oszk.hu
• Előadás, OMgK Magyar Tudós Emléknap, Budapest, 2015. február 25., Rómer Flóris természettudományos munkássága,
   előadó: Czibula György elnök, Bakonyalja Barátai Egyesület
•  A turulmadár nyomán - turul.info

Egy gigászi mestermű születése: A Lóczy-féle Balaton-monográfia

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Kedves Olvasó! Egy nagyon fontos kijelentéssel kell kezdődjön ez a cikk: az alábbi szöveges tartalom semmiképen sem szólhat id. (Lóci) Lóczy Lajos életpályájáról. Ahhoz az „Ember és táj” rovat célja és ebből adódóan terjedelmi lehetőségei nem elégségesek, és méltatlan volna maga a próbálkozás is, hogy e valóban páratlan géniusz életművét megpróbáljuk beleerőltetni néhány bekezdésbe. A cikkben Lóczy Lajos talán legkiemelkedőbb alkotásáról, a szakmai berkekben csak „Balaton-monográfiának” nevezett, 32 kötetben testet öltő elképesztő és – egyelőre úgy tűnik – felülmúlhatatlan tudományos munkájáról szeretnénk pár „keresett szót” ejteni. A monográfia mind a mai napig az otthonunkat jelentő Föld nevű bolygó egyik – ha nem a – legkutatottabb tavává tette a szívüknek oly kedves Balatont és a persze a vele szerves egészet alkotó környezetét. Az elképesztően kalandos és valóban párját ritkító életutat magáénak tudó Lóczy talán egyetlen igazán nagy titka, hogy vajon honnan tudott ennyi mindenre időt és energiát szánni, ráadásul ilyen mennyiségben? Fiatal korától kezdve nagyon sokat utazott, fáradhatatlanul tanult, kutatott, tanított, ellátta közéleti feladatait, odaadó családapa volt. És mindezek mellett még mindig marad egy „kis” ideje, hogy bámulatos termékenységgel és színvonalon írjon. Sokak szerint abban, hogy ekkora erővel tudott koncentrálni a tudományos munkásságára, elévülhetetlen szerepe volt második feleségének, Marzsó Katalinnak, aki töretlen hitvesi akarattal segítette férjét, hogy élete igazi szenvedélyének, a földtudományoknak (is) élhessen.

1. kép: portré Lóczy Lajósról 1918-ban, aki ekkor már a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója. A kép készítésekor mindössze kettő esztendőt szánt még neki a teremtő. Forrás: Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat Tudománytörténeti Gyűjtemény

A nyitó mondatban megfogalmazottaknak megfelelően egy jókora képzeletbeli ugrással az 1891-es esztendőben találjuk magunkat. Ebben az évben egy jelentőségteljes esemény történt – az ekkor mindössze 42 éves – legendás tudós életében: megválasztották a Magyar Földrajzi Társaság elnökének, és ekkor indította el „világra szóló” vállalkozását, a Balaton tudományos tanulmányozását, aminek szellemi vezére és fáradhatatlan szervezője volt.

2. kép: A Lóczy család, balról:  Magda, Sándor, Lajos, az odaadó hitves Lóczyné (szül.: verebélyi Marzsó Katalin) és idősebb Lóczy Lajos.  „Lóczy második nejével példás boldog házaséletet élt. Mint nagy műveltségű, művészi képességekkel megáldott nő, gyönyörűen zongorázik és szépen énekel, ezzel különösen a csopaki estéken családját és a család bizalmas barátait valósággal elragadta” – írta róla a tanítvány Cholnoky, aki jópár kellemes órát időzhetett a család csopaki nyaralójában, akár az egyetemi terepgyakorlatok alkalmával, akár barátként, alkotótársként is. Forrás: Babinszki Edit, Horváth Ferenc szerk.: A Balaton kutatása Lóczy Lajos nyomdokán.

A társaság választmányának 1891. március 7-i rendes ülésén Lóczy indítványára elhatározták, hogy Magyarország egyes vidékeinek földrajzi tanulmányozását a Balaton kutatásával kezdik el, s a feladatot egy bizottságra ruházzák: Lóczy vezetésével az ország jeles szakembereiből megalakult a Balaton Bizottság. A szervezet nagy buzgalommal azonnal munkához is látott, és a következő év közgyűlésen bemutatta a munka tervezetét. Jól fémjelzi az alkotók – és főleg a folyamat motorját jelentő Lóczy – apadhatatlan szenvedélyét és elhivatottságát, hogy eredetileg mindössze csak három kötet jelent volna meg! Ám végül a két évtizedet felölelő gigászi kutatómunka eredménye – melynek fáradhatatlan szervezője mellett a pénzforrások előteremtője is Lóczy volt – a tudományos irodalomban páratlan, 32 kötetben teljes Balaton-monográfia, magyar és német nyelven. Az 1892-ben költségként előirányzott 5000 koronás kezdeti összeget messze túlszárnyalva Lóczynak sikerült mintegy 300 000 koronát előteremtenie a valóban világszinten egyedülálló és megvalósult tudományos kutatáshoz, könyvkiadáshoz. Nem kevesebb, mint 60 különböző szakember sorakozott fel Lóczy Lajos hívó szavára – köztük sok külföldi is. Nem kisebb nevek köthetőek a műhöz, mint (a teljesség igénye nélkül): Cholnoky Jenő, Eötvös Lóránd, Jankó János, Kadić Ottokár, Laczkó Dezső, Vadász Elemér (aki jóval később az ötvenes években a földtudományos természetvédelem egyik úttörője volt, az ő kezdeményezésére lett természetvédelmi terület pl. az Úrkúti-őskarszt vagy a várpalotai homokbánya), és még sokan mások.

3–4. kép: Lóczy (középen), Papp Károly (jobbra) és Cholnoky Jenő társaságában. Előbbi tanársegédje, utóbbi a tanítványa volt, és mindketten szerzőkent is aktívan részt vettek a szinte mozgalommá érett monográfia megszületésében. A jobb oldali képen a Magyarhoni Földtani Társulat kirándulóit látjuk a Balatonon hajózva Révfülöp és Boglár között. Balról jobbra: Lóczy Lajos, Palkovics József, Zalányi Béla, Vígh Gyula, Rozlozsnik Pál, Glück Zoltán, Marzsó Lajos (vélhetőleg Lóczy sógora), valamint Vajai János altiszt.
Forrás: 3. Magyar Földrajzi Múzeum gyűjteménye, 4. MBFSZ gyűjteménye//Babinszki Edit, Horváth Ferenc szerk.: A Balaton kutatása Lóczy Lajos nyomdokán.

Mellettük a Földrajzi Társaságon kívül számos hazai intézmény, mint a Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Osztálya, a Meteorológiai és Földmágnességi Intézet, valamint a Földtani Intézet segített elvégezni azt, amit Lóczy a tó és környezete tudományos tanulmányozásához szükségesnek tartott. A monográfia köteteiben a tágabb vidék kőzeteit, földtani felépítését, őslényeit, geomorfológiáját, a talajvíz viszonyait, a meteorológiai tényezőket, a tó és környéke növény- és állatvilágát, a hajózást és a halászatot, az ősi és újabb történetét, néprajzát stb. és maga a Balaton vizének számos tulajdonságát: kémiai jellegét, fizikai tulajdonságait, hullámzását, színét, jégviszonyait dolgozták fel egy kisebb könyvtárt kitevő kiadványsorozatban. Gondoljunk bele, milyen elképesztő munkát vittek véghez az szerzők, hogy csak az előbb említett jégviszonyok témakör vagy a Balaton színtüneményei külön kötetet tettek ki! Az óriási munka „A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei” összefoglaló címen, két évtizeden áthúzódóan, folyamatosan jelent meg. Ez a mű a ma embere számára is feneketlen kincsesbánya, akár mindenre elszánt kutató, akár lelkes érdeklődő az illető.

5. kép: az első, ami nem az első, azaz nyitó kötet címoldala. A sorozat tematikai felépítését nem követte a megjelenés dátuma, ami ekkora méretű és ennyi szakember munkájának összehangolásával járó mű esetén teljességgel érthető. Kép: Hungaricana Könyvtár/arcanum.hu

Lóczy legfontosabb szakirodalmi értelemben vett hozzájárulása az indító kötet (A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése), az 1920-ban megjelent, összefoglaló, záró kötet (A Balaton földrajzi és társadalmi állapotának leírása – a Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei czimű monográfia-gyűjtemény adatai alapján), valamint a Balaton-felvidék 1:75 000-es méretarányú földtani térképének elkészítése volt.

Ha valaki utánanéz az egyes köteteknek, akkor némi turpisságra figyelhet fel! A teljes monográfia tematikus felépítése három hierarchia szintből áll: kötet, rész, szakasz. Az egyszerűnek tűnő tematika ellenére a fizikai megjelenés (kötési egységek, a kötetnek hívott egységek és a hierarchikus kötetek kuszasága) ehhez képest kicsit becsapós, és egyedi: nem feltétlenül egy tematikus kötet alkot egy kötési egységet. A legkisebb tematikus egység a szakasz, mindig osztatlan marad, azaz egy szakasz mindig egy ugyanazon fizikailag megjelent könyvben szerepel, akár több szakasszal együtt. Ez a kötet és rész tematikus egységek tekintetében már nem feltétlenül igaz. Némiképp tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a monográfia egymást követő elemei nem időrendben jelentek meg. További talány, hogy a 2023-ban megjelent „A Balaton kutatása Lóczy Lajos nyomdokán” kiváló és nagynevű szerzők által fémjelzett – e cikk forrásanyagának bázisát jelentő – kötetben az szerepel, hogy „Az első kötet 1898-ban, az utolsó pedig 1918-ban került nyomdába”. Ennek ellenére három könyv címoldalán is az 1897-es évszám szerepel. A teljes monográfia eredeti példányai beszkennelve közkincsként szerencsére elérhetőek az Arcanum Digitális Tudománytárában a Hungaricana Könyvtárban.

Az egyes kötetek elkülönítésében segítséget nyújt, hogy minden kötet (kötési egység) címoldalán szerepel egy jellegzetes kép, ami rengeteg érdekes titkot rejt. 

6. kép: A címoldalak jellegzetes szereplője a Tihanyt ábrázoló kép, mely valójában egy festmény alapján készült fametszet nyomata. A metszet – a monográfia rangjához méltóan – nem más, mint a kor méltán híres és valóban meghatározó, iskolateremtő, haladó szellemiségű fametszője, Morelli Gusztáv munkája. A bámulatos tehetségű művész neve egyet jelentett a fametszéssel a 19. század végén és a 20. század elején. Metszés nélkül az akkori sajtóélet és könyvnyomtatás elképzelhetetlen volt, mivel a képanyagot – a fotográfiák széles körű elterjedése előtt – ez szolgáltatta a kiadványokba. A nemzetközi hírű szaktekintély mesterségében képviselt nagyságát és tehetségét jól jellemzi, hogy egészen kiemelkedő sikerei ösztönözték az akkori kormányt, hogy 1873-ban az országos „rajztanár-képezdében fametsző-szakosztályt” állítsanak föl, és annak vezetésével az akkor mindössze 26 éves Morellit bízzák meg. Egyik kiemelkedő műve a Habsburg–Lotaringiai Rudolf főherceg, osztrák–magyar trónörökös kezdeményezésére megindított Osztrák-magyar monarchia írásban és képben könyvsorozat magyar kiadásának fametszetei (mintegy 850 db), melyek a Morelli vezetése alatt álló műintézetben készültek, és jelentékeny részüket maga a mester készítette el. Többeknek feltűnhet – némi ellentmondást szülve – a kép bal alsó sarkában olvasható alkotói monogram: DT. Nos, az eredeti képet – melyről tehát a metszet készült – a kor egyik szintén híres piktora, Dörre Tivadar festette. A minden porcikájában professzionális metsző Morelli a monogramot is ábrázolta a metszeten, mint ahogy ezt például a saját magáról készült festményt reprudukáló képe esetén is tette, amit eredetileg Balló Ede festett. A több balatoni témájú képet festő Dörre – szinte már említeni sem kell – kiemelkedő képességű alkotó volt, és több tudományban, mesterségeben alkotott maradandót. Mivel édesapja (Dörre Antal) földmérő mérnök volt, a fiatal Dörre is részt vett az országos felmérésekben, sőt ő maga is szerkeszett hivatalos kataszteri térképeket! Ami még külön széppé teszi a monográfia címerképének tekinthető alkotás nagyívű történetét, hogy Dörre Tivadar az akkor még különálló, ízig-vérig Balaton-felvidéki Nemespécselyen (1942-től Pécsely néven egyesült a szomszédos Nagypécsellyel) született 1858-ban. Kép: Hungaricana Könyvtár/arcanum.hu

7. kép: harminckettő kötet tömény Balaton. Az eredeti példányok címoldalai az ikonikus címerképekkel a Szabályzott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága, Földtani Intézet (egykori MÁFI) Stefánia-úti székházának könyvtárában. Külön köszönetet szeretnénk nyilvánítani Gáspár Anitának, az intézet könyvtárosának, hogy megtekinthettük és bemutathatjuk e páratlan kincset!

Sajnálatos módon a szerző- és tudóstársak közül – a világháborút követően – még a halála előtt többen ellene fordultak így rendkívül méltatlan módon távoznia kellett a Földtani Intézet éléről, de még a tagságból is. Ennek ellenére sikerült befejznie a művet.
Záró gondolatként álljon itt Lóczy Lajos legidősebb fiának  visszaemlékezése, mely jól jellemzi azt a lángoló szenvedélyt, amely édesapjában szüntelen égett a munkája iránt: „1919 őszén már nagyon beteg volt és érezte halálának a közeledtét. Ekkor fejtette ki a leglázasabb munkásságát. Összefoglaló Balaton-munkáját és Nyugat-szerbia geológiai leírását még be akarta fejezni. Halála előtt egy-két héttel többször emlegette előttem. Istenem még mennyi írnivalóm volna, csak még egy félévet adjon a Mindenható, hogy legalább a Balaton morfológiáját és tektonikáját megírhassam. Még halálos ágyán is dolgozni láttam őt. Két órával előtte, hogy szíve megszűnt dobogni, még javítgatta összefoglaló Balaton-munkájának korrektúráját…”

Sírja a hőn szeretett és kutatott Balatonjának egy part menti településén, Balatonarácson (1954-től Balatonfüred része) áll, az errefelé elterjed vörös homokkőből emelve.

6. kép: Ifj. Lóczy Lajos (Budapest, 1891. –  Rio de Janeiro, Brazília, 1980.), aki édesapjához hasonlóan szintén nemzetközi szinten is neves, kalandos pályafutású, zseniális geológus volt, és szintén Svájcban végezte tanulmányait. 1916-tól a budapesti tudományegyetem földtani tanszékén tanársegéd és 1919-től a tektonika magántanára. 1925-től a közgazdasági egyetem rendes tanára, majd 1932. és 1948. között a Földtani Intézet igazgatója lett, akárcsak korábban édesapja. Külföldi szakértői tevékenységet 1920. és 1961. között végzett, ez idő alatt mintegy 17 országban – a világ csaknem minden részén – dolgozott, majd 1961-ben végleg Brazíliában telepedett le. Egyetemi tanár Teheránban és a riói egyetemen az 1960-as években, majd 1965–1968 között az ottani Földtani Intézet szakértője, utána a Szövetségi Egyetem geotektonika tanára 1973 végéig, nyugdíjazásáig. Ezt követően szakértőként dolgozott még a továbbiakban is.