Volt egyszer egy lápország, avagy a „nagy országszárítás” rövid története
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
Az utóbbi hónapokban a közösségi média felületein is elő-előbukkant az alábbi, 1938-ban kiadott térkép, mely a Kárpát-medence nagy vízszabályozások előtti arcát mutatja meg. Ha az ember épp csak egy pillantást vet a térképre, szinte azonnal elképedve láthatja, hogy milyen hatalmas területek voltak az év nagy részében vízzel borítva. Sokakban keltheti mindez – a természetes rácsodálkozás mellett – az ellentmondás fanyar érzését is, hiszen a globális klímaváltozás kellős közepén egy kiugróan aszályos éven vagyunk túl úgy, hogy – teljesen ellentmondásosan – közben a hirtelen érkező árvizekkel, belvízzel is meg kell küzdenünk. Hová tűnt ez a temérdek víz?
1. kép: Magyarország vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt.
Színmagyarázat: világoskék: árvizek alkalmával hosszabb-rövidebb ideig vízzel borított terület; sötétebb kék: állandóan vagy az év legnagyobb részében vízzel borított terület; sötétkék: állandó vízfelületek. Forrás: Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézet Ny. M. Kir. HTI, Budapest, 1938., wikipedia.hu
Előző cikkeinkkben is szót ejtettünk (ITT és ITT) a „nagy országszárítás” folyamatáról, mely tulajdonképpen térségünk egyik meghatározó történelmi eseménysorozata. Igaz, talán kissé méltatlanul kezeljük a nagy, „klasszikusnak” tartott történelmi momentumokhoz (csaták, felfedezések stb.) képest, pedig legalább annyira határozza meg életünket (ha nem jobban), mint például a tatárjárás vagy Amerika felfedezése. A több évszázados, irtózatos horderejű és máig ható vízelvezetési, vízrendezési munkálatok következtében sikerült elérni, hogy gyakorlatilag kiszáradjon ország. Sőt, átesve a ló túloldalára – mintegy túlteljesítve a feladatot – napjainkban már a túlszáradást szenvedjük el, ráadásul egy eleve melegedő és szárazabbá váló globális éghajlati viszonyokat előidéző krízis közepette. Mivel összességében mind a természetet, mind a társadalmat egyértelműen károsan érintette ez a gigászi, félresikerült beavatkozássorozat, így – bár kétségkívül lettek pozítív hozadékai is – kénytelenek vagyunk negatív jelentéstartalommal említeni. Cikkünk tehát semmiképpen sem ítélet az ősök munkája felett, pusztán egy tényszerű közlés, némi kritikai hangvétellel.
2.kép: Víz mindenütt, amíg a szem ellát. A legdrasztikusabb vízvesztést az Alföld szenvedte el, mivel területének jelentős része állandóan vagy az év nagy részében vízborította táj volt, hisz – gátak nem lévén – a nagyobb folyók minden évben többször elöntötték és táplálták vizükkel a virágzó lápi rengeteget. Az ember pedig alkalmazkodott, oda települt, ahol kevésbé zargatta a víz. A kivágat a Karcag (balra fent) és Püspökladány (jobbra fent) között elterülő, szigetekkel tagolt vízfelületet ábrázolja. Száraz lábbal csak jókora kerülővel lehetett eljutni egyik településről a másikra. Ma már ÍGY fest ez a vidék, és a két várost nyílegyenes út és vasút köti össze. Forrás: első katonai felmérés, mapire.eu
De mi is történt valójában? Hazánk a törökök kiűzését követően, a 18. század közepére jutott el odáig, hogy napirendre vegye, és reális célként tűzze ki az egész országra kiterjedő vízmentesítés nem kis időt és költséget jelentő feladatát. Fontos leszögezni, hogy a kor meghatározó társadalmi rétegének tagjai – az akkori földtulajdonosok karöltve a központi hatalommal –, akik belekezdtek a munkálatokba, nem gonoszságtól túlfűtötten cselekedtek így. A globális világ életét azóta még erőteljesebben átható felfogást követve abban látták a fejlődést, ha minden talpalatnyi földet művelésbe tudnak vonni. Mindezzel teljesen nyíltan felvállalva azt a szándékot, hogy tőkéjüket gyarapítsák a természeti környezet rovására. Tették mindezt pontosan úgy, ahogy ma tesszük. Komoly fegyvertény volt a víztelenítés mellett, hogy a mocsaras területek kiterjedése jelentős gondot okozott a közlekedésben, így a kereskedelemben is. Magas vízállás idején hónapokra váltak települések, térségek megközelíthetetlenné, illetve járványügyi kockázatai is voltak a kiterjedt mocsaraknak (ez utóbbi kijelentésnek némileg talán ellentmond, hogy a pusztító járványok a gócpontjai zsúfolt városok voltak). Átfogó gazdaságpolitikai célkitűzések húzódtak tehát az okok között: növelni a termelésbe vonható területeket, fokozni a termelést, hatékonyabbá tenni a kereskedelmet, vagyis növelni a kincstár és a földbirtokosok bevételeit.
3. kép: Nemcsak az Alföldön érhető tetten a víz látványos eltűnése, hanem a Dunántúlon is, csak jóval kisebb területet érintve. A Balaton – mint ökológiai rendszer, és nem mint egybefüggő víztükör – hatalmas területeket veszített a lecsapolások során: gondoljunk csak a Tapolcai-medencére vagy a Nagy-berekre. A térképkivágaton a Sió torkolata, a láp – vagy errefelé nevezték a „bozót” –, és az M7 autópálya útólag berajzolt nyomvonala figyelhető meg (segítve a tájékozódást). Szépen kirajzolódik az a széles meder, ami tulajdonképpen maga az ős-Sió. Ezen keresztül – magas vízállás esetén – természetes úton folyt le Balaton túlcsorduló vize, mely erős ingadozásokkal (lásd következő ábra) töltötte meg a tómedencét. Ebbe a széles völgybe ásták bele a zsilippel ellátott, folymatosan korszerűsített Sió-csatornát, hogy – akár egy úszómedencében – igény szerint állítható legyen a Balaton vízszintje. Forrás: második katonai felmérés, mapire.eu
4. kép: a Balaton vízszintjének változása i.e 800-tól napjainkig. Világosan kirajzolódik, hogy milyen drámai módon ingadozott a tó vízszintje. A mai ~105 méteres vízálláshoz képest a török hódítás idején kb. 8 méterrel (!) magasabban, 113 méteren állt a vízszint. Álljunk képzeletben a tó partjára úgy, hogy bokáig állunk vízben, és magunk mellé képzelünk egy három szintes épületet; annak tetején lévő magasságban lebegtek a kor hajói, ladikjai, sajkái! A szabályozások megszüntették a Balaton vízszintjének ingazdozását is, ami hatalmas ökölcsapást jelentett a tó ökoszisztémájának. Kép forrása: Varga György–Jakus Ádám 2020., Gondolatok a Balaton időben változó vízháztartásáról és vízszintszabályozásáról
Mária Terézia volt elsők között, aki komolyan szorgalmazta a lecsapolásokat, számos intézkedés (jogszabályok, intézmények, munkálatok) köthető az ő nevéhez. Vízrendezési munkáltok persze megvalósultak jóval korábban is, de az ország egészét érintő átfogó beavatkozások kezdete a Habsburg uralkodónő nevéhez fűződik.
5. kép: Mária Terézia, a Habsburg-házból származó német–római császári hercegnő, osztrák főhercegnő, magyar, cseh és német királyi hercegnő. A Habsburg Birodalom egyetlen női uralkodója. A nagy horderejű feladat megfelelő kaliberű uralkodót kívánt. Felvilágosult abszolutista intézkedéseibe beleillett a „nagy országszárítás” eszméje. Az általa szorgalmazott „vízilecsapoló társulatokból” 1896-ban már 95 működött! Vízügyi szakpolitikájának éllovasa volt Krieger Sámuel, a korszak zseniális mérnök-térképésze. Az uralkodónő első, a témát szervesen érintő jogszabályát (1751. évi decretuma, 14. cikkely, Az országban a közönségre nézve káros malmok megszüntetéséről) is neki köszönhetjük, mely arról rendelkezett, hogy bizonyos vízimalmok gátjait át kell építeni (vagy malmostul elbontani), mert azok a vízfolyásokat visszaduzzasztva hatalmas területeket mocsarasítottak el. Ez főleg a Dunántúlon okozott problémát. Krieger gigászi vízszabályozó tervei alapján majdnem odaveszett a Balaton is. Kép forrása: hi-sztori.blog.hu
6. kép: Jóformán az egész Káli-medence vizenyős, lápos terület volt, ebből mindössze a Kornyi-tó időszakosan vizes medencéje (középen, alul) maradt meg hírmondoként. A terület számos védet állat- és növényfaj otthona, országos jelentőségű védett természeti területként a Balaton-felvidéki Nemzeti Park egyik magterülete. Forrás: második katonai felmérés, mapire.eu
7. kép: A Dunántúl a Bakony–Balaton Geopark határával a nyitótérkép kivágatán (érdemes egy gyors pillantást vetni a Fertő–Hanság vidékére). A geopark területe javarészt hegyvidéki jellegű, e helyeken egy másik növényzetpusztító tevékenység – összefüggésben a „nagy országszárítással” – rajzolta át a tájat ebben az időnben: a hamuzsírfőzés. A hamuzsírt jelentő, üveggyártáshoz használt lúgot erdők elégetésével nyerték. A jelentős exportcikk miatt szinte teljesen odalettek a Bakonyvidék erdei, melyet később erdészek jórészt visszatelepítettek. Az erdőmentes időszakban megnőtt a csapadék által szállított hordalék. Emiatt viszont a folyók több hordalékot raktak le, így nagyobb árvizeket okoztak, ami előtérbe helyezte a szabályozásuk szükségességét.
A kiterjedt lápvilág eltűnésével nem csak egyszerűen a vizes területek aránya csökkent. Megváltozott az egész – adott esetben országrészeket jelentő – táj arculata, és komplett kultúrák szűntek meg létezni: falvak megélhetése, mesterségek (fokgazdálkodás, pákász, csíkász, vízhányó), eszközök és azok neveinek tucatjai tűntek el a hétköznapi használatból. Ez utóbbi, mint mesterségjelölő szó – ma is használatos vezetéknévként – azt a személyt jelölte, aki egy közösség csónakjait, ladikjait víztelenítette használat előtt. Gondoljunk bele, mennyi vízi jármű kellett ahhoz, hogy e tevékenységnek külön mestere legyen, aki ebből meg is élt.
8-9. képek: Csíkász és zsákmánya a réti csík (Misgurnus fossilis). Egykor elképzelhetetlen mennyiségben tenyésző állatok lettek mára ritka és védett fajok. A „szárítást” megelőző időkben – kiváltképp nagyböjt idején – fontos tápláléknak (pl. csíkos káposzta) számító réti csíkot még kerti csíkvermekben is tartották, halászatának külön mesterségnek számító neve volt neve volt: a csíkászat. Fontos táplálékforrás volt állatnak, embernek egyaránt, nyáron szárazság idején a lakosság kiásta a nedves rét talajába elrejtőzött példányait, és a réteken turkáló sertések is ízletes falatokhoz jutottak ilyenkor. Képek forrása: (b) wikipedia.hu, (j) biolib.cz
Persze a „nagy országszárítás” kapcsán is igaz az ólomnehéz igazságú közhely: a világ változik. Azonban e beavatkozások hoztak egy nem várt és bonyolultabb összefüggésekkel bíró veszélyt is magukkal, amivel úgy tűnik, korunk társadalmának kell majd ádáz küzdelmet folytatnia. A vízzel együtt eltűnt az őshonos ökoszisztéma is, ami lavinaszerű ok-okozati összefüggésben jelent egyelőre leküzdhetetlennek tűnő problémát. A folyók nagy kiterjedésű árterei nem árterek többé, oda víz már nem jut ki, csak a gátakig. Így egyrészt a talaj nem kap elég vízutánpótlást, és lassan kiszárad. Ezzel együtt eltűnik az őshonos vegetáció, ami miatt újfent szárazodik az éghajlat. Gondoljunk csak a mediterrán térség kopárjaira, ahol a hajdanán kiterjedt keménylombú erdők húzódtak, amíg ki nem irtotta őket az ember. Másrészt a gátak közé szorított folyó már nem tudja lerakni és szétteríteni a valaha megyényi méretű ártereken a most is jelenlevő hordalékát, ami miatt szűkül a mesterséges ártér befogadóképessége, növelve az árvizek szintjét. Ráadásul nagy folyóink már olyan mederben folynak kényszerűen, melyet folyamatosan önmaguk mélyítenek, mindezzel pedig a talajvízszintet tovább csökkentik, hisz a folyamatosan csökkenő fenékkel bevágódva lényegében idővel lejjebb száll a folyó, tovább szárítva a felszínt, a helyi klímát.
10–11. képek: A növényzet kiírtása miatt megváltozott éghajlat iskolapéldája a képpáron. Az őshonos vegetáció eltűnésével az éghajlat is jelentősen szárazabbá vált. Balra a buján zöldellő, rengeteg vizet tároló-párologtató mediterrán keménylombú erdő, és jobbra, ami marad a helyén. Az erdő elpusztítása után az erózió munkához lát, és elvékonyítja a talajt, amin csak a makkia (olaszul: macchia, franciául: macqius) nevű vegetáció képes megtelepedni. Marad gyér növényzet és – víztárolás-párologtatás híján – a kínzóan forró, száraz nyarak. Képek forrása: (b) International Dendrology Society, treesandshrubsonline.org; (j) wikipedia.hu
A jelenegi vízgazdálkodási elvek továbbra is a gyors vízlevezetést szorgalmazzák, nélkülözve a tározást. Korunk egyik nagy kérdése, hogy sikerül-e valamelyest tompítani a több évszázados, vérrel és verejtékkel véghez vitt szárítási munkálatok káros hatásait?
A lápok fekete aranya: a tőzeg
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
Sokak számára meglepően hangozhat, hogy egészen a közelmúltig jelentős felszíni bányászat folyt a Balaton déli partjához egészen közel, a geopark egyik déli bástyáját jelentő Fonyód területén. De mi volt az a nyersanyag, melynek kinyeréséért még különleges gépszörnyetegeket is bevetettek, és amiből még a hatvanas évek közepén is évi 50 ezer tonnát bányásztak? Nem más, mint a száradó lápok „aranya” a sokoldalúan felhasználható tőzeg. E feketés-barnás anyag a lápvilág elhalt, egymásra halmozódó, tömörödő növényi maradványainak oxigénhiányos bomlása folyamán keletkezik. Tekinthető talajnak, de már kőzetnek is, tulajdonképpen a legfiatalabb kőszén. Nedvesség- és szervesanyag-tartalma igen nagy, szárítás után egyebek mellett fűtésre, valamint őrölve vagy egyéb szerves anyaggal (pl. sertéstrágyával) keverve talajjavításra kiválóan hasznosítható. A vízborítottságtól megfosztott lápok tőzeganyaga további érés és száradás folyamán veszít szervesanyag-tartalmából és úgynevezett kotuvá válik.
1. kép: Frissen bányászott tőzegrögök metszeti képe, világosan kivehető a növényi eredet. A kőszénné válás több millió éves útjának első állomását jelenti a tőzeg, mely így egyfajta állapotként is értelmeheztő; fűtőérteke elérheti a barnakőszénét. Kép: www.nature-and-garden.com
De hogyan került ilyen irtózatos mennyiségű tőzeg a Balaton mellékére? Nos, mint annyi minden másnak, ennek okai is a földrajzi folyamatok berkein belül keresendők, ideértve az ember tájformáló tevékenységét is. Sokszor megemlítettük már az Ember és táj rovatunk cikkeiben, hogy a Balatont egészen a 19. század végéig kiterjed mocsaras területek, lápok övezték. Ilyen mocsaras berekterület volt a Fonyódi-hegyet is körbe ölelő Nagy-berek, melynek látképén azért itt-ott még ma is felfedezhetőek a hajdan volt vadregényes lápi paradicsom nyomai. E területeken a tó kialakulásának kezdete óta eltelt több mint tízezer év alatt – hisz az összefüggő víztükör csak kb. 5000 éve létezik –, a folyamatos, de alacsony vízborítottságnak és az ott burjánzó, növényi holtanyagot biztosító lápi növénytársulásoknak köszönhetően több méter vastagságban képződött tőzeg.
A török kor utáni Magyarország a 19. századra jutott el odáig, hogy képes volt megvalósítani a „nagy országszárítást”, vagyis a nagyobb folyók szabályozását, a mocsaras területek, lápok lecsapolását, kiszárítását. E folyamatnak estek áldozatul a Balaton berkei, lápjai is, melyek nagy része a XX. századra eltűnt, a táj végleg megváltozott. A beavatkozásokat a területet birtokló nemesi családok kezdeményezték, és ők lettek a folyamat haszonélvezői is. A cél: művelésbe vonni, amit csak lehet! Az addig terméketlen vidéken legelőket, szántókat alakítottak ki az amúgy igen rossz minőségű talajon. Ahol pedig rendelkezésre állt kellő mennyiségű tőzeg, ott bizony bányavidékké változott a táj, mivel a víz távozásával feltárultak a tőzegmezők, és a közlekedés és szállítás feltételei is lényegesen javultak.
2–3. kép: Korabeli térképrészleteken a Balaton nyugati medencéje. A felső térképen jól kivehetők a tóhoz egykor szervesen kapcsolódó mocsarak és lápterületek: az északi parton a vízzel borított Tapolcai-medence a vulkánokkal, tőle délnyugatra a Kis-Balaton, és ez utóbbitól keletre a déli, somogyi völgyekbe hosszan benyúló Nagy-berek rajzplódik ki, mely az alsó térképen közelebbről tárul elénk.
Kép: második katonai felmérés, mapire.eu
Fonyód környékén birtokolt területeket a Zichy család. Itt működött az egyik legnagyobb tőzegtermelő üzem, a fonyódi grófi Zichy Béla Tőzegtelep, későbbi nevén Fonyódi Tőzeg- és Lápgazdaság. Akinek feltűnik a Béla név, az okkal fogott gyanút: gróf Zichy Béláról kapta nevét a településhez tartozó Bélatelep. Az ő itteni birtokai lettek – kifejezetten üdülési céllal – felparcellázva, elindítva e parszakaszon is a mindent leuraló fürdőző, nyaraló tevékenységet.
Az univerzális tőzeg felhasználása rendkívül széleskörű volt, ami miatt igen keresett cikk lett. Egy ideig csak fűtésre, majd szerves trágyaként hasznosították. De a szárított tőzeg hőszigetelő is, és képes mindenféle folyadék és gáz nagymérvű megkötésére, a biológiai lebomlás folyamatainak drámai módon történő gyorsítására, így például a fekália szagtalanítására, ártalmatlanítására. Porrá őrölve szennyvízgödrök szagtalanítására használták a főváros mellett fekvő – akkor még önálló – Szentlőrincen és Kispesten. De az üzem exportált is: évi 500–600 vagonnyi tőzeget szállított Csehszlovákiába, Ausztriába és Németországba is.
4. kép: egy fotón az, amitől a láp láp, és amitől megszűnik az lenni. A lápot épp a tőzeg kölünbözteti meg a mocsártól, illetve – ennek megfelelően – az, hogy a mocsár vízborítottsága lényegesen ingadozóbb, hisz tőzeg csak tartós vízborítottság mellett képződik. A képen egy írországi tőzegfejtés látható: a szépen rétegzett, vastag tőzeg, mint a lápi „identitás” legfőbb letéteményese, és a bányászat, ami mindenzt megszünteti. Nem mellesleg a legmeghökkentőbb tőzegfelhasználási mód is e térségehez köthető: a Brit-szigeteken bizonyos skót whiskey típusokhoz a szükséges maláta szárítását végzik mind a mai napig tőzegfüsttel, meghatározva az ízkaraktert. Kép: www.theguardian.com
Felhasználásának szinte csak a képzelet szabott határt. Használták hűtőházak hőszigetelésére, jégvermek készítésére is. Sőt, még a Balatonfenyvesen 1911-ben épült szivattyútelep óriási gázmotorjai is – melyek a berek lecsapolását segítették – tőzegüzemre lettek beállítva. De születtek tervek arra, hogy a környék helyi érdekű vasútvonalainak villanyüzeméhez szükséges elektromos áramot tőzegfűtésű kiserőművekkel biztosítják. A felfutó kereslet miatt a tőzegbányászat lett a legtöbb idénymunkást foglalkoztató iparág Fonyódon a harmincas, negyvenes évekre. A tőzegtelep még keskenynyomközű vasúttal is rendelkezett, amivel a nagyvasút mellé épített őrlőműbe szállították a kitermelt anyagot, amit aztán egyből vasúti kocsikba tudtak átrakodni. A tőzegbányák jelentőségét jelzi, hogy 1943-ban hadiüzemmé nyilvánították, mert az óvóhelyek pöcegödreinek a szagtalanítására szállított tőzegport.
5. kép: Fonyód környéke, mikor a lecsapolások következtében már szárazulattá vált e vidék, és ennek hozadékaként már javában folyhatott a tőzegbányászat. A kivágat alsó részén, „Feketebézseny v.m.” feliratból (a „v” betűt metszve) kiinduló fekete, fogazott vonal jelzi a tőzegszállító keskenynyomközű vasút vonalát. E kisvasút–nagyvasút kapcsolatnak köszönhetően a szállítás egyszerűbbé, az itt bányászott tőzeg pedig keresettebbé vált. Kép: negyedik katonai felmérés, mapire.eu
A II. világháború után is folytatódott a tőzegtermelés, mely az ötvenes évektől felfutva újabb reneszánszát élte, létrejött a Nagybereki Tőzegkitermelő Vállalat. Majd viszonylag hamar, a hetvenes–nyolcvanas években megindult a hanyatlás az egész országban. Területünkön a hetvenes évek végén szűnt meg a bányászat, bár másutt az országban még napjainkban is fejtenek tőzeget. A Fonyód környéki letermelt tőzegtelepek helyén – hasonlóan a többi bányához – vízzel telített tőzegtálcák maradtak hátra. A hetvenes, nyolcvanas években szinte divat volt a felhagyott bányák kommunális hulladékkal való feltöltése szerte az országban. Nem maradt ki Fonyód sem: kellő átéléssel áldozott e „divathóbortnak” a város. Egy időben a tőzegvállalat volt a felelős a városban keletkezett hulladék – legalábbis egy részének – elszállításáért, minden bizonnyal könnyű megoldást kínált a tálcák feltöltése, beláthatatlan következményeket okozva a felszín alatti vizek és a talaj szennyezésében.
6–7. képek: Fonyód, 1965. október 5. Különleges gépekkel fejtik, és kézzel pakolják a tőzeget Fonyód és Ordacsehi határában. „220 holdról évenként mintegy 50 ezer tonna tőzegkorpát és lápföldet termelnek ki, amelyet fekáliával vagy sertéstrágyával keverve talajjavítóként, illetve talajerő-utánpótlásként használnak fel. A nagybereki Tőzegkitermelő Vállalat az idén is mintegy négyezer vagonnal szállít belőle a Somogy megyei gazdaságok homokos talajaira. A tőzeget száraz állapotában tüzelőanyagként is használják, miután fűtőértéke hasonló a barnaszénéhez." adta hírül az MTI. Kép: MTI Fotó/Bajkor József, MTV Archívum
A láp – amit tehát épp a tőzeg jelenléte és képződése különbözet meg a mocsártól – kiemelt figyelmet kap a természetvédlemtől: a barlangokhoz és a forrásokhoz hasonlatosan ex lege, azaz a törvény erejénél fogva országos jelentőségű védett természeti területnek minősül. Új tőzegbányát nyitni napjainkban lápterületeken már nem lehet.
A tőzegbányászat mérlege itt a Nagy-berek térségében rendkívül ellentmondásos: maga a bányászat élőhelyeket szüntetett meg, ugyanakkor a bányászati sebhelyek sok helyütt természetvédelmi területeknek adnak otthon (pl: Nagybereki Fehérvíz TT). Ugyanis a kitermelt tőzeg helyén maradt gödrök vízzel teltek meg és – igaz, az eredeti életközösségtől jelentősen elmaradó intenzitással és diverzitással, de mégis – viruló vadvízi világnak nyújtanak otthont. Fontos kiemelni tehát, hogy alapvetően a vizek lecsapolása szüntette meg az eredeti ökoszisztémát. A vízapasztás miatt érvényre jutó tőzegbányászat lényegében javított a helyzeten, mivel a letermelt tőzegtálcákban valamiféle mocsári ököszisztéma alakulhatott ki. Vízborítottság nélkül ugyanis a kotusodó, majd teljesen kiszáradó, porló tőzeget egész egyszerűen elhordta volna szél.
Általánosságban azonban elmondható, hogy maga – az egyébként ma is zajló – tőzegbányászat visszafordíthatatlan károkat okozott a hazai lápvilágnak is. A természetvédelem – de ennélfogva lénygében a földi élet – szempontjából oly értékes és rendkívü lápi életközösségek elterjedése egész Európában drasztikusan visszaszorult az elmúlt kétszáz évben. Hazánk sajnos ebben az élen járt: az egykori lápterületeink 97%-át eltöröltük a Föld színéről.
Földtani alapszelvények
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
Amióta világ a világ, a korszellem rányomta bélyegét arra, hogy egy ország éppen regnáló hatalma miként sáfárkodott a fennhatósága alatt álló terület erőforrásaival, természeti értékeivel. Ez néha, mai szemmel egészen hihetetlen, erősen tájformáló és rendkívül erőforrásigényes dolgokat szült. Gondoljunk csak az ókori birodalmak grandiózus anyagigényes építményeire, vagy a 20. század gigantikus bányáira, esetleg a gátszörnyekkel bíró vízerőművekre. Születtek olyan elképzelések is, melyek az Indiai-óceán kiszárítását vagy orosz folyók nukleáris robbantásokkal történő elterelését valósították volna meg. A Kárpát-medence sem maradt ki a nagyívű ötletekből: még a rómaiak kezdeményezésére – védelmi célból – épült a kb. 1260 km hosszú Csörsz-árok, de az se sokon múlott, hogy Mária Terézia idejében Krieger Sámuel tervei alapján a Balatonból csak egy (teher)hajózható csatorna maradjon (a terv ennél jóval többet tűzött ki célul és a maga korában zseniális volt).
A földtani alapszelvényeket is egy átfogó célokkal bíró, politikával erősen átitatott és nagyravágyó akarat: a mindenek felett álló iparfejlesztés vágyálma hívta életre, ám paradox módon – ráadásul szinte a kezdetektől – a természetvédelem és az ismeretterjesztés fogadta kebelére őket.
Magyarország második világháború utáni politikai berendezkedése zászlajára tűzte azt a célt, hogy az ipar kiszolgálása érdekében kiaknázza a természeti erőforrásait minden módon, ahogy csak lehet. Ez óhatatlanul előtérbe helyezte és fellendítette a földtudományos kutatásokat is, az ipart kiszolgáló bányászat fejlesztése érdekében. Az akkori Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) és egyéb kutatóközpontok, intézmények presztízse, anyagi helyzete látványosan javult, dolgozóinak létszáma meredeken emelkedett, a földtudományos terepi kutatások (mélyfúrások, térképezés stb.) virágkorukat élték.
Az 1970-es évek derekán indult el hazánkban az a program, amely a geológiai szempontból kiemelkedő fontosságú felszíni vagy mélyfúrási rétegsorok felkutatását és megőrzését célozta meg. Ez volt az 1976. és 1991. között megvalósuló Földtani Alapszelvény Program, mely egy nagyobb ívű terv részeként valósult meg. A hetvenes évek elején megszületett Országos Távlati Tudományos Kutatási Terv megvalósításán fáradozó, mára megszűnt Központi Földtani Hivatal (KFH) „Az ország természeti erőforrásainak kutatása és feltárása elnevezésű főirány” keretében finanszírozta és koordinálta a programot, melyet a MÁFI, az OKGT (Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt, a MOL jogelődje) és az ELGI (Eötvös Loránd Geofizikai Intézet) valósított meg. A program a következő részprogramokból épült fel: felszíni alapszelvények (MÁFI), hegyvidéki területek alapfúrásai (MÁFI), medence területek alapfúrásai (MÁFI, OKGT), geofizikai alapvonalak (OKGT, ELGI).
1. kép: A képen a még szinte „ropogósan” friss, sokak áltak arácsinak gondolt, de valójában Csopakhoz tartozó területrészen nyújtózik az egyik legszebb perm/triász határszelvényünk. Forrás: mbfsz.gov.hu
A hazai földtudományos természetvédelem egyik és egyúttal e cikk tárgyát is jelentő felszíni alapszelvényeket a MÁFI alkalmazásában álló bányászbrigádok alakították ki. Mai viszonyok között felfoghatatlan, hogy milyen horderejű munkát végeztek azért, hogy az arra érdemes rétegsorok feltáruljanak és bemutathatóvá, kutathatóvá váljanak. És nemcsak a kíváncsi geológusoknak, hanem földtudományos oktatóknak, lelkes érdeklődőknek is, sőt több alapszelvényről külön kiadvány is készült (2–3. kép). Sokáig a védelmük, fenntartásuk is megoldottnak tűnt, ám a rendszerváltással megváltozott társadalmi-politikai helyzetben az egyre szűkülő anyagi keretek között (és nem utolsósorban a földtudományok általános, ma is zajló háttérbe szorulása miatt) az Alapszelvény Program kifulladt, a feltárt szelvények jó részét visszafoglalta a természet. Bár fájó tény, hogy ennyi munka kárba veszett, de a természetvédelem jelenlegi helyzetében irreális elképzelés, hogy a javarészt kifejezetten nehezen megközelíthető terepen többszáz geológiai feltárás láthatósága és kutathatósága folyamatosan biztosított legyen. Közel ötszáz alapszelvényt alakítottak ki a programban, melyek jelentős része a Dunántúlon található, geoparkunk alapszelvény sűrűsége kiemelkedő.
2–3. kép: Bal oldalon felsőörsi Forrás-hegy alapszelvényén dolgozik a brigád, mely ma helyi védettséget élvez, jobb oldalon az alapszelvényekről készült, egységes arculatú kiadvány látható. Forrás: mbfsz.gov.hu
Szerencsére a földtudományokban és a természetvédelemben is jártas szakemberek, a már feltárt és kialakított alapszelvények közül jónéhányat kijelöltek, amelyek – mint természeti emlék – országos jelentőségű védett természeti területként már természetvédelmi oltalomban részesülnek vagy az elkövetkező években fogják ily módon bővíteni a védett alapszelvények körét. A földtani alapszelvények és földtani képződmények védetté nyilvánításáról és természetvédelmi kezelési tervéről szóló 55/2015. (IX. 18.) FM rendelet határozza meg a védett alapszelvényeket és az azokkal kapcsolatos természetvédelmi, fenntartási teendőket. E jogszabály alapján lett védett a Bakonynánán található – teljes nevén – Zsidó-hegyi útbevágás földtani alapszelvény természeti emlék is, mely a VERGA Veszprémi Erdőgazdaság Zrt. jóvoltából vált ismét méltó módon láthatóvá és tanulmányozhatóvá (4. kép).
4. kép: Akkor és ma: a bakonynánai Zsidó-hegyi alapszelvény újszülöttként és érett férfikorban Zsidó-hegyi útbevágás földtani alapszelvény természeti emlékként egy nagyon erős ráncfelvarrás után napjainkban. Forrás: mbfsz.gov.hu
De mit is jelent pontosan a földtani alapszelvény fogalma? A hetvenes években született definíció szerint a „földtani alapszelvények a geológiai szempontból kiemelkedő fontosságú felszíni vagy mélyfúrási rétegsorok, amelyek a földtani egységek vagy egész régiók felépítését reprezentálják és melyek meghatározott körzetben elsődleges hivatkozási alapot jelentenek. A geofizikai alapvonalak országos jelentőségű, elsősorban szerkezeti problémák vizsgálatára telepített, sokoldalúan mért szelvények”.
A jogi meghatározás alapján a földtani alapszelvény – a már említett 55/2015. (IX. 18.) FM rendelet alapján – : „a földtani alapszelvények meghatározásáért felelős tudományos fórum által kijelölt és nyilvántartott természetes vagy mesterségesen kialakított kőzet-előfordulás, amely valamely kőzetrétegtani egység, időrétegtani egység, vagy más földtani jelenség típusos előfordulási helye, etalonja, amihez tudományos megítélésük érdekében más területek földtani képződményeit viszonyítani lehet”.
5. kép: Egy szelvény tisztítása, rendbetétele kiváló közösségi esemény is lehet! Ifjú olasz önkéntesek segédkeznek egy alapszelvény megóvásában. Forrás: Knauer József
A már említett rendelet alapján országosan 66 alapszelvény vált védetté, ebből 11 található (10 védett területként) a geoparkunk területén. A munka nem állt meg, bár nyilvánvalóan nem lenne értelme valamennyi 1976. és 1991. között kialakított szelvényt védetté nyilvánítani, szerencsére van még védettségre érdemes szelvény az országban.
Az alapszelvényeket a virtuális világban is böngészhetjük a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat (MBFSZ) térképi alkalmazása segítségével (6. kép).
6. kép: Az 1. képen látható arácsi szelvény adatlapja az MBFSZ térképszerverén. Az alkalmazással archív fotók és az egyes szelvényeket taglaló kiadványok is elérhetők. Forrás: mbfsz.gov.hu
Az idősek között is a legöregebb: a gyenesdiási Darnay-pince
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
Vitathatatlan, hogy geoparkunk és a Balaton-felvidék egyik kiemelkedő jelentőségű és szépségű táji értéke a térségben is oly jellemző szőlőhegy. A lankákon felfutó szőlősorok, a régi pincék, présházak elbűvölő, romantikus miliőt kölcsönöznek e vidéknek. Igazán különleges élményt nyújthat, ha a Balaton vizét is látjuk csillogni, miközben a hegy levét szürcsölgetjük a présház előtti padon.
1. kép: Lélegzetelállító szőlőhegyi látkép Balatonakaliban. Forrás: Gulyás Attila/epiteszforum.hu
A szőlőhegyek számos igen öreg, értékes és fájóan fogyatkozó számú népi építészeti emlék – pincék, présházak – őrzői. De melyik lehet a legrégebbi? A középkorban már javában viruló hazai szőlőhegyi kultúrtáj a török uralom beköszöntével hanyatlásnak indult, mivel a hódítokkal való – hol fellángoló, hol kevésbé aktív – viaskodás nem éppen kedvező környezete volt annak, hogy az akkor itt élők precíz és odaadó módon gyakorolják tájgazdálkodási képességeiket. A török befolyás enyhülésével, majd a törökök kiűzését követően a szőlőhegyek újbóli fellendülése következett, így a korelnök épület építésének dátumát e kor vége felé kell keresnünk.
A ma fellelhető pincék jó része kőből, vályogból, téglából vagy – a legutóbbi időkben – betonból épült, de elég nagy biztonsággal kijelenthető, hogy amíg fellelhető volt elegendő mennyiségű és minőségű – esetünkben nagyméretű, aggastyán tölgy – fa, addig szép számmal épültek egészen kifinomult technológiával, fából emelt pincék a Balaton-felvidéken is. Ezen pincéket boronapincének nevezi a néprajz, de nem kizárólag azért, mert fából készültek, e tekintetben számít az alkalmazott technológia is. Joggal feltételezhető, hogy lényegesen több faépületet – nem csak gazdasági céllal, hanem lakóházként is – emeltek a kor emberei, mint kőből készültet, mivel lényegesen egyszerűbb volt fából építkezni. Egy idő után azonban az összes használható fát kivágták, így más építőanyag után kellett nézni. Gondoljunk csak bele, mennyi idő kell ahhoz, hogy egy tölgyerdő felnövekedjen, amiből aztán kinyerhetők a roppant méretű gerendák egy egész térség falvainak, pincéinek felépítéséhez! Sajnos ilyen boronapincékből szinte hírmondónak is épphogy marad néhány, főleg az Őrségben és Zalában találhatunk még ilyen pincéket.
2–3. kép: Öreg boronapincék Cákon (Vas megye). Az épületek védelem alatt állnak. Forrás: helyeimahazaban.hu
De nem csak az utókor gondatlansága miatt: a fa – mint anyag – a tulajdonságaiból adódóan kevesebb ideig bírja a környezet viszontagságait, mint például a kő. Mégis a legöregebb ismert hazai pince – ami egyúttal boronapince is – éppen a geopark területén, Gyenesdiás községben található, ez a Darnay-pince. Maradtak fent a középkorból nagyobb méretű, kőből épült királyi, nemesi vagy egyházi birtokok föld alatti borospincéi, a Darnay-pince a paraszti világ szőlőhegyeken épült pincéi közt számít a legidősebbnek. Az épület nevét egykori tulajdonosáról és tudományos részletességű leírójáról, megmentőjéről, dr. Darnay (Dornyay) Béláról kapta, aki az I. világháború utáni években örökölte ezt a pincét és a hozzá tartozó présházat.
4–5. kép: Dornyay Béla. Nem akárkit tisztelhetünk a pince megmentőjében: az elképesztő – főleg tudományos szempontból kiemelkedő – életutat magáénak tudható dr. Darnay (Dornyay) Béla 1887-ben, egy helyi halászcsalád leszármazottjaként született Keszthelyen (Dornyayként született, majd 1942-ben Darnayra változtatta a vezetéknevét). Budapesten teológiát, földrajzot és történelmet tanul, majd történelem-földrajz szakos tanári, illetve geológiából doktori oklevelet szerez. Pappá szentelik, de pályáját geológusként kezdi. Kilép a piarista rendből, később Budapesten az Ampeológiai (= szőlészeti) Intézetben, majd az Állami Gombászati Állomáson kap kutatói állást. 1940-től a keszthelyi Balatoni Múzeum munkatársa, majd igazgatója. Miután nyugdíját megvonják a Magyar Állami Földtani Intézetben, geológusként dolgozik. Polihisztor hajlamú kutatóként foglalkozott geológiával, hidrológiával, barlangkutatással, botanikával, műemlékvédelemmel is. Széles körű ismeretterjesztő munkát folytatott, helytörténeti tanulmányokat írt. Kiemelkednek ezek közül a Bakonyról, a Balaton-felvidéki tájakról, illetve Salgótarjánról és környékéről írt munkái. A Balatoni Múzeum igazgatójaként múzeumi értesítőt jelentetett meg: rövid közlemények közzétételére beindította a Balatoni Múzeumi Füzetek sorozatot. Életének minden állomáshelyén foglalkozott múzeumszervezéssel is. Dornyay Bélát 1965-ben, 78 éves korában Keszthelyen helyezték örök nyugalomra. Salgótarjánban múzeumot neveztek el róla, Gyenesdiáson pedig a pince és egy kiállítás is őrzi a nevét. Forrás: dornyaymuzeum.hu
Az alacsony, megroggyant, vén épületet a legtöbben lebontották volna. A kíváncsi tudós Dornyay azonban csillogó gyémántot látott az épületben (melyben több régi néprajzi kincsnek számító tárgyra és érdekességre lelt), és inkább eredeti állapotába helyreállította azt. Így derült fény az építés dátumára: hornyolt végű, hatalmas mestergerendáján a rákent mészréteg levakarása után a következő vésett felirat – stilizált alakban (lásd: 6–7. képek) – került elő: Anno domini 1644 Jesus Hominum Salvator, azaz „A mi Urunk, Jézus Krisztus évében 1644 a megváltó Jézus”.
6–7. kép: Képkivágatok Dornyay Béla gyenesdiási pincékről szóló cikkéből, melyben a saját ősöreg pincéjét is taglalja. Forrás: Néprajzi értesítő 31. évfolyam, 1939.
Csak érzékeltetésképp: abban az esztendőben épült a pince, mikor III. Ferdinánd német-római császár, német, magyar és cseh király, Ausztria főhercege ellen I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a svédek szövetségeseként támadást intézett a hármincéves háborúban, de Buda felszabadítása is még 42 évet várat magára ekkor.
8. kép: A roppant mestergerenda és rajta az ikonikus évszám. Forrás: magyarmezogazdasag.hu/Bella Huba
Dornyay tudományos alapossággal kutatta az épületet – és a település még fellelhető boronapincéit, hisz akkor még több is állt –, és eredményeit a Néprajzi Értesítőben publikálta „A balatonparti Gyenesdiás régi fapincéi” címmel (Néprajzi Értesítő 31. évfolyam, 1939.). Felfedezte, hogy a pince kizárólag fából, egy darab vas (tehát sem szög, sem pánt, sem zárvasalat) felhasználása nélkül, ma már teljesen elfeledett technológiával épült. A pince „gerezdeléssel” és „zsilipezéssel” egymásba rótt, rendkívül vastag deszkákból, boronafákból készült. Ajtaja is súlyos boronaajtó, mely facsapon forog és „kölkes fazárral” látták el.
9–11. kép: A felújított Darnay-pince, mely a régi pincéből és az elé – a régi lebontott présház helyére – épített épületből áll.
Forrás: gyenesdias.info.hu, commons.wikimedia.org (Globetrotter19)
A pince az építése után kb. 200 évig egymagában állhatott, majd 1852-ben a déli oldalához egy padlás nélküli, nyílt tűzhelyes présházat építettek, amelyet 1922-ben lebontottak. A présház helyére épít házat Dornyay Béla (hogy a régi présházat ő bontotta-e le, arra nem derült fény). Az évek múltával egyre elhanyagoltabbá váló eredeti formájában lévő ősöreg pince ma szabadon látogatható: 2012-ben felújították, és borkóstolóknak is otthont adó kiállítótér működik benne.
Az Iharkút sztori
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
A földtudományok, a dínók iránt érdeklődők vagy a Bakony térségében jártasabbak fülében ismerősen csenghet a bauxitbányászat miatt megsemmisített falu, Iharkút neve.
Az egykori bakonyi irtásfalu két elemből álló nevét egy a délnyugati végén lévő forrásról és az azt övező juharfákról kapta, ugyanis az ihar szó a szláv eredetű juhar szónak a tájnyelvi változata.
1–2. kép: Iharkút helye az első és a már létező falu a második katonai felmérés térképén. Forrás: arcanum
Már az Árpád-korban lakott hely volt, a török időkben a környék településeihez hasonlóan elnéptelenedett. Az erdők övezte település az Eszterházy-család ugodi birtokrészén jött létre a XIX. század elején svábok betelepítésével, akik erdei munkából, favágásból és fuvarozásból éltek. A falu a második világháborúig csendes békességben élt. A világégés után a falu hanyatlásnak indult. A németajkúakat kitelepítették, a maradék lakosság jó részét pedig a környékbeli ipari nagyvárosok szívták el. Az erős elzártságából fakadóan az ezt követő évtizedek lassú hanyatlásban, eseménytelenül teltek el egészen 1973-ig.
2.kép: A bányászat megindulásáről ad hírt a Magyar Ifjúság ('75/2. sz.)
Forrás: arcanum
3. kép jobbra: Gerócs István bányász mesél a történtekről a
nyugdíjazásának évében, 1983-ban.
Forrás: Képes Újság, 1983. 18. sz., arcanum
Történt ugyanis, hogy ebben esztendőben Gerócs István iharkúti lakos – maga is bányász – a disznóit legeltette a falu szélén, ám amikor nem figyelt eléggé három süldő malaca elkóborolt, akik egy kis vermet túrtak maguknak. Némi keresgélés után gazdájuk rálelt az ifjonc, renitens malacokra és döbbenten vette észre, hogy azok mintha vérben úsznának. Szerencsére nem erről volt szó, a városlődi bauxitfejtésben dolgozó, tapasztalt vájár gazdának egy szempillantás alatt összeállt a kép: a süldők bauxitos talajban mélyítettek pihenő alkalmatosságot és attól lettek vörösek. István másnap egyből felkereste művezetőjét, elmondott neki mindent, de a felettese először csak kinevette. Emberünket nem hagyta nyugodni a dolog és saját maga vette kézbe az ügyet: 1974 húsvétján otthon maradt egy hétre egy kis bulldózerrel és feltárást mélyített a malacok pihenőhelyén. Ismét kihívta felettesét, aki csak annyit mondott: „nekem ennyi elég, a többi már a nagyok dolga”, így annak rendje és módja szerint elkezdődtek a kutatások. Kis mélységben nagyon jó minőségű bauxitot találtak és csakhamar, 1975. április 24-én hétfőn megindult a termelés főszereplőnk Gerócs István kinevezett bányavezető irányítása alatt. Kezdetben a kicsiny falu nagyon sokat szenvedett a külszíni bányászat okozta iszonyatos zajtól és csukott ablakokon is beszivárgó, mindent ellepő vörös portól. Aztán igen hamar megtudta az akkorra 68 fősre zsugorodott település (1914-ben 143-an, 1960-ban 150-en lakták) minden lakója: menniük kell, a bányászat miatt lerombolják a falut. Az ott élők egész biztosan vegyes érzelmekkel fogadták a lesújtó hírt: ki dühvel, haraggal, ki talán örülve, hogy elköltözhet a bányászat nélkül is halálra ítélt faluból. Az állam – nem kisajátítással, hanem mindenkivel külön-külön – kárpótolta az iharkútiakat, akik lakásokat vásárolhattak vagy építhettek más településeken. Visszafordíthatatlan módon és persze nem önszántukból el kellett, hogy hagyják a közművek és a közellátás (még menetrendszerinti autóbusz járat sem vitt a faluba) teljes hiányától (is) szenvedő és sorvadó, de szeretett szülőfalujukat.
4–12. képek: az átmenet megrázó pillanatai. A még létező, de már bontás alatt lévő falut körbeöleli és lassan elnyeli a bánya. Házainak egy része már kihalt, de van olyan ahol még ruhák száradnak. A burkolat nélküli utcában ércszállító teherautók verik fel a vörös port.
Képek forrása: Gróf Esterházy Károly Múzeum, Pápa / mandadb.hu
A legtöbben Farkasgyepűn telepedtek le, ahol egy egész utcányi – stílusosan Iharkút utcára elnevezve – ház épült a kitelepítetteknek. A közel kétszáz éves temető is áldozatul esett, az itt nyugvók egy részét más települések temetőjébe vitték, a legtöbben a németbányaiban kaptak új nyughelyet egy iharkútinak nevezett részben, de már nem azonosítható módon közös sírba kerültek. Gerócs István a felfedezésért kapott 25 000 Ft jutalmat az Állami Földtani Intézettől és 2000 Ft-ot a munkahelyétől. A házáért – amit elsőként romboltak le – kezdetben 230 000 forintot ajánlottak, amit kevesellt és pereskedés útján végül 350 000 forintért kárpótolta az állam. Iharkútról feleségével Várpalotára majd Ajkára költözött és a halimbai bánya vájáraként 1983-ban ment nyugdíjba 54 évesen. Életének 70. évében hunyt el 1999-ben.
A szerencsére nem mindennapi történetből még egy egyedi stílusú film is készült javarészt amatőr színészekkel 1982-ben Vitézy László rendezésében Vörös föld címmel (a film pár kattintással elérhető az interneten). A filmkockákból az tűnik ki, hogy sokan méltatlanul kevés pénzt kaptak a hátrahagyott és lebontott házukért, de ezt igazolni vagy cáfolni ma már nehéz lenne. Viszont nem erős túlzás azt feltételezni, hogy a korabeli sajtóban megjelenő viszonylagos zökkenőmentesség bizonyosan torz képe volt a valóságnak, függetlenül attól, hogy végül senki sem vált földönfutóvá.
Az Iharkúti nevű fejtésekből a kétezres évek első harmadáig 3 384 158 tonna bauxitot termeltek ki, de a térségeben a termelés végleg 2005-ben a Németbánya-II. telep kimerülésével állt le. A teljes 2,57 km² területű bányatelek területéről 27 különálló bauxittelepből mindösszesen 6,2 millió tonna bauxitot termeltek ki, ehhez közel 28 millió m³ meddőanyagot kellett megmozgatni.
Az akkorra már csak a nevében létező település sorsa az ezredfordulón két geológushallgatónak köszönhetően egészen bámulatos fordulatot vett és felkerült a világ paleontológiai térképére. Ősi Attila és Torma András 2000. április 29-én a felső-kréta Csehbányai Formációban megtalálta az első gerinces leleteket a Németbánya II. és III. bauxitlencsék letermelésére kialakított külfejtésben, mely a bakonyi dinoszaurusz lelőhelyként vált nem sokkal később világhírűvé.
13–15. képek: a nyári őslénytani kutatótábor mindennapjai Iharkúton.
Képek forrása: magyardinoszaurusz.hu
A nem kisebb jelentőségű tudományos szaklapban, mint a Nature-ben is publikált lelőhely azóta az évenkénti Dino Expo rendezvény helyszíne is, ahol a bárki megtekintheti a páratlan dinoszaurusz lelőhelyet és bepillantást nyerhet a kutatók munkájába. Bár a leletek megtalálásához vezető alapkérdés – miszerint miért nincsenek a mai Magyarország területén számottevő középidejű szárazföldi gerinces lelőhelyek – Ősi Attila fejéből pattant ki – aki azóta az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Őslénytani Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense lett – az iharkúti lelőhelyen egy egész kutatócsapat dolgozik és közülük többen is külön dinoszaurusz fajok felfedezését, publikálását könyvelhetik el tudományos sikerként. Körülbelül 30 gerinces állatfajt írtak le innen, köztük dinoszauruszokat, repülő hüllőket, édesvízi moszaszauruszokat, krokodilokat és különféle halakat és mára már Európa egyik legfontosabb és legnagyobb intenzitással tanulmányozott kréta időszaki (körülbelül 85 millió éves), ősgerinces lelőhelyévé vált.