Zádorvári ásatások: a befalazott kaputorony rejtélye
- Részletek
Barnag és Pécsely között, egy dombtetőn van Zádorvár romja, amely a gyalogos turisták egyik kedvenc célpontja. Néhány okleveles adat maradt csak fenn róla, ezek is főleg a keletkezése idejéből. Ez azonban nem volt mindennapi, a magát a honfoglalóktól eredeztető Vezsenyi nemzetség építtette Anjou Mária királynő 1384. évi engedélye alapján, elkövettek azonban egy nagy hibát: nem saját birtokukon építkeztek, hanem a szomszédén, amely a veszprémi káptalan tulajdonában volt.
Nem egyszerű tévedés történt azonban az építtető részéről, mert a káptalan két évvel későbbi panaszlevelében leírta, hogy a vár építésekor eltávolították a határjeleket, amelyek az akkor Szabadhegynek – ma Zádorhegynek – nevezett dombtetőn voltak elhelyezve. A pert az egyházi hatóság nyerte meg, innen azonban a vár további sorsa homályba vész. Még az sem biztos, hogy a vár teljes egészében felépült-e (a régebbi szakirodalom szerint nem), újabban azonban úgy vélik, hogy igen, sőt lakták is ezt a legalább kétszintes épületet. Az azonban bizonyos, hogy a vár a későbbiekben semmiféle hadi szerepet nem töltött be: ostroma, sőt még csak említése sem ismeretes a középkorból.
Hosszú évszázadok alatt csak pusztultak, omlottak a falak, a köveket annak rendje módja szerint felhasználta a lakosság a környékbeli szőlőhegyi pincék építkezéséhez. Az egyik, ma már romos pince például csak néhány méterre épült a falaktól, tehát nem is kellett messzire menni a kövekért… A várfalak túlnyomó része mészkőből épült, a követ a környékről nyerték, a várhoz közeli meredek sziklafal oldalából. Mivel a mészkőnek ez a fajtája nehezen faragható volt, inkább csak lapjaira esett, ezért a sarkokat nagyméretű, masszív, bazalt anyagú kváderkövekből faragták ki és építették be. Sajnos ennek meglett az az eredménye, hogy később ezeket a sarkokat bontották el először a kőnyerők, így a várkápolna és kaputorony külső sarkaiból szinte alig maradt valami. Ilyen fekete-barnás színű építőköveket a tihanyi házakban is megfigyelhetünk, mivel a lakosok ott is a helyben megtalálható kövekből építkeztek. A vár építői is a Tihanyi-félszigetről hozták ezt a sötét színű kőzetet, mely a félszigeten 8 millió évvel ezelőtt működött robbanásos vulkanizmus során kialakult bazaltos kőzet, az ún. piroklasztit.
A várnak régészeti ásatása, kutatása sohasem volt, egészen ez év nyaráig. Hosszú előkészítés után a tulajdonos Pécsely Község Önkormányzata, és az erre a célra létrehozott Történelmi Emlékekért Alapítvány (TEA) összefogásának eredményeképpen minden engedélyt sikerült beszerezni, és 2017. augusztus 28-án megkezdődhetett a szeptember 22-ig tartó ásatás.
A konzulens régész dr. Belényesy Károly, az alapítvány részéről a vezető Sági Gábor volt. A munkát lelkes önkéntesek végezték: volt úgy, hogy tucatnyian, esetenként csak néhányan. Ott jártunkkor, egy esős, szeles napon Rozs Péter, a bécsi egyetem régész hallgatója tartózkodott a helyszínen, aki szakszerű magyarázatokkal látott el bennünket a feltárás eddigi menetéről és eredményeiről. Mindenekelőtt leszögezte és hangsúlyozta, hogy nem kincskeresés zajlik, hanem szakszerű feltárás, melynek fő célja, hogy tisztázza a vár alaprajzát.
Ennek megfelelően a legtöbb romot, a palotaszárnyat, a várkápolnát, az egykori kaputornyot és saroktornyot is rejtő déli falszakasz, ezen belül is a kaputorony feltárását kezdték meg. Itt azonban több kérdéssel találkoztak, mint válasszal. A legérdekesebb az, hogy az eredeti, kb. 4 m széles boltíves kapubejáratot, két részletben is, befalazták. Először úgy, hogy hagytak rajta egy kis gyalogos bejáratot, később azonban azt is befalazták. Vajon miért? Hogyan és hol jártak akkor be a várba? 
Az első kérdésre két elméletet is említett Péter. A kapubástya statikailag rosszul volt tervezve és építve. Már az építkezés során elkezdtek kifelé, a lejtő felé dőlni a Pécselyi-medence mélyebb részeit is felépítő puhább és vízzel átitatódva csúszós, agyagos márgára – az ún. Veszprémi Márgára – épített falak, ezért kellett a bejáratot megszüntetni. A másik elmélet érdekesebb: a veszprémi püspökség falaztatta be a bejáratot, hogy ne használhassák azt a régi tulajdonosok. Hogy nyitottak-e és hol új bejáratot a váron, azt reményeik szerint a későbbi kutatások fogják kideríteni.
Tárgyi leletként a középkorból csak néhány cseréptöredéket és vasszöget találtak. Ennél érdekesebbek azonban az építészeti emlékek: faragott kövek, többek között egy több, mint egy mázsás ívesre faragott bazaltkő, amely egykoron a palotaszárny bejáratának része volt, valamint több égetett tégla, amelyek a készítők kézlenyomatát, sőt még egy macska lábnyomait is viselik! Érdekes módon két olyan, távoli korszakból is kerültek elő leletek, amelyeknek csak közvetett köze van a várhoz.
A kapubejárat előtt paleolit, azaz a pattintott kőkorszakból származó, tűzkőből készített kaparókat, eszközöket, illetve ezek készítése során lepattintott töredékeket találtak, amely annak bizonyítéka, hogy már évszázezredekkel ezelőtt is éltek emberek a hegyen. A kőkorszaki emberek szerszámaikhoz szükséges nyersanyagot, a tűzkövet, a Pécselyi-medencében található közeli Meggy-hegy ún. Füredi Mészkő gumós rétegeiből fejtették ki.
Nem csoda, hogy már a kőkorszakban is lakták a területet, hiszen a közeli forrás jelenléte minden korban létfontosságú letelepedési és megélhetési tényező volt a kedvező mikroklíma mellett. A Tihanyi-félszigeti, a balatoni és a Pécselyi-medence csodálatos panorámája már csak hab volt a tortán.
A másik két érdekes leletegyüttes nagy ugrást jelent az időben. Szintén a bejárat előtt, a reformkorból származó égetett, billogos téglák kerültek elő. Mivel a téglákat szinte járdaként rakták le, felmerült az a lehetőség is, hogy mivel a reformkorban kedvelt kirándulóhely volt a romantikus várrom, a téglák arra is szolgálhattak, hogy az ide szekérrel kiránduló előkelő hölgyek cipője ne legyen sáros.
A másik, egy kőzettani érdekesség a falak bontásakor, az omladékból bukkant elő: egy édesvízi mészkő darab, melyben nagyméretű levéllenyomatok mesélnek majd a középkori növényzetről és mikroklímáról a paleobiológusoknak. Ez a porózus, könnyen széteső üledékes kőzet mészben dús karsztvízű patakokban és forrásoknál csapódik ki kisebb-nagyobb faágakon, leveleken és köveken.
Az ásatás, amely egyelőre több kérdőjelet vetett fel, mint amennyit megválaszolt, nyaranta folytatódik. Önkéntes résztvevőként bárki jelentkezhet a
Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
címen, illetve a történéseket figyelemmel kísérheti az ásatás Facebook (Zádorvár - Pécsely) oldalán.
A várat a Bakony–Balaton UNESCO Geopark környékbeli túrái is érintik, a legközelebbire október 23-án kerül sor (részletek itt).
(Közreműködött: Pardi Melinda)
100 éves évfordulóját ünnepelte az úrkúti mangánércbánya
- Részletek
A mangánbányászat 100. évfordulójának tiszteletére tartott ünnepséget Úrkút községe szeptember 1-én, pénteken. 
A rendezvényen számos köszöntőt hallhatott a közönség, köztük elsőként a polgármester, Fülöp Zoltánné beszélt arról, hogy Úrkút számára a fejlődést a mangánbánya hozta el, a térségben itt építettek elsőként mozit, művelődési házat, iskolát és óvodát is. Kiemelte még a bányászati kultúra fontosságát a helyi közösség életében, melyeket a jövőben is tisztelni, ápolni kell.
Kádár Andrea Beatrix, energetikáért felelős helyettes államtitkár köszöntőjében kiemelte, hogy Magyarország az 1970-es években Európa második mangánkitermelő állama volt. Valamint hozzátette, hogy a települést pályázatok útján szeretnék támogatni, és ezzel is vonzóvá tenni az itt élők számára. Beszédében kiemelte még, hogy a bányászati kultúra és a bányászati hagyományok az egész ország számára fontos értékeket képviselnek.
Végül Farkas István, a mangánbánya ügyvezető-igazgatója az úrkúti bányászat történetét ismertette a kezdetektől, 1917. augusztus 30-ától a tavalyi évi sajnálatos bányabezárásig. Beszédéből megtudhattuk, hogy összesen 10 millió tonna nyersanyagot bányásztak ki a telepekből ezalatt a 99 év alatt. Zárásként kiemelte, hogy egy dolgunk maradt: méltó emléket állítani a bányászoknak és a bányászatnak, éppen ezért a jövőbeni terveik között szerepel egy múzeum kialakítása a volt bányászati területeken.
A köszöntők és az ünnepi műsor után sor került az emlékmű átadására, amit a volt bányászotthon előtt helyeztek el. Az emlékmű két részből áll: egy hatalmas mangánérc tömb, illetve egy munkagép szemlélteti a bányászat nagyságát és nehézségeit is, ezzel méltó módon tisztelegve az úrkúti bányászat emléke előtt.
A földtörténeti múlt üledékes mangánérc-telepei sekélytengeri körülmények között jöttek létre körülbelül 184 millió évvel ezelőtt. A szárazföldről oldatban beszállított mangán-oxidként vagy karbonátként csapódott ki.
A karbonátos mangánérc réteges, az oxidos mangánérc lencsés, gumós vagy réteges megjelenésű.
Magyarországi előfordulása Úrkút és Eplény környékén található, ahol alsó-jura agyagmárgában 4 x 12 km területen, 30–40 m vastag karbonátos és oxidos mangánércet ismerünk.
A mangán az egyik legolcsóbb ötvöző anyaga a vaskohászatnak, ezért is volt ekkora jelentősége az első érctelep felfedezéseknek Úrkút határában, ha a nyersvas gyártásánál a kohóba mangánt adagolnak, akkor megszilárduláskor a nem oldódó szén a vassal vas-karbidot alkot. A vas-karbid hatására kemény, rideg ötvözetet kapnak, amelyet acélgyártásra használnak fel.
Úrkúton 1917. nyarán találtak először mangánércet Gróf Zichy Béla megbízásából, aki széntelepeket keresett a település környékén. 1921-től megkezdték az építkezéseket és a Csárda-hegyi külfejtési munkálatokat. Az első idők kiadásai nagyon nagy mértékűek voltak, ekkor épült például néhány munkáslakás, az irodaépület és az ércmosó. 
1924-ben indult meg a termelés, ami fokozatosan növekedett. A bánya működése gondokkal teli volt, így 1930. április 15-én leállították az üzemet, és csak négy év múlva indították újra. Az átmeneti szüneteltetés ellenére Úrkút arculatát egyre inkább a bánya és a bányászat határozta meg. 
A második világháború kitörésekor a bányát hadiüzemmé nyilvánították, a termelést növelték és új lelőhelyeket tártak fel. A bánya fejlődése az egész településre hatással volt: az 1941-es népszámlálási adat szerint a lakosság száma 1.683 fő. A háború nagy pusztítást okozott mindenhol, a bánya ezután szovjet tulajdonba került. A mangánbányászat 1940-es évek terveinek folytatására és továbbfejlesztésére később, 1957-ben került sor. Úrkút ezek után újra nagy fejlődésnek indult, ami persze nem volt problémáktól mentes. Az elkövetkező évtizedekben a bánya továbbra is igen meghatározó volt, de a mangán utáni kereslet hullámzóvá vált, és az 1990-es évek óta csak árnyéka volt hajdani önmagának. 2016-ban az ISD Dunaferr Zrt. szerződést bontott az őket évek óta kiszolgáló úrkúti Mangán Kft.-vel, amely Magyarország utolsó ércbányájaként látta el a dunaújvárosi céget mangánnal, így az úrkúti bánya 99 év után végleg bezárta kapuit.
A település határában a Csárda-hegyen található az Úrkúti-őskarszt természetvédelmi terület, amely 2013-ban elnyerte az Év Földtani Értéke a Bakony–Balaton Geoparkban címet is. Mint geológiai természeti értéket, már 1951-ben védetté nyilvánították, országos jelentőségű besorolással. Különleges földtani képződmény, amely nemzetközi viszonylatban is egyedülállónak számít, ugyanis a mangánérc kitermelése során alkalmazott kézi fejtési mód és a viszonylag kevés robbantás alig károsította a feltáruló őskarsztos formakincset.
Forrás:
Úrkúti Faluvédő és Kulturális Egyesület
Úrkút- Közösségi Ház honlapja
tankonyvtar.hu
Balatonfőkajár – egyedülálló pincesor a löszfalban
- Részletek
Balatonfőkajár több szempontból is érdekes település. Már a kialakulása is rendhagyó: eredetileg a Balaton partján állt, de a törökök elől a mocsarakba menekült a lakosság. A hely – a kis dombhajlat – azonban annyira megtetszett nekik, hogy a későbbiekben is ott maradtak, és ott építették fel falujukat. Maga az elnevezés is érdekes, mert mindenki Főkajárként emlegeti, ugyanakkor a tagolás helyesen Balatonfő-Kajár, vagyis a Balaton fejénél, végénél lévő Kajár nevű település. A török eredetű kajár szó jelentése egy ősi foglalkozást takar: kikiáltó, összehívó, olyan személy, aki a király rendelkezéseit hirdette ki hangos fennszóval.
Bár a községben több látnivaló is van, most egyedülálló pincesorára szeretnénk felhívni a figyelmet. A pincék a településről északkeletre kivezető út mentén találhatóak, a Temető-domb alatt. Bár a Balaton vidékén nagyon sok műemlék borospince és pincesor is található, löszbe vájt pincesorként a kajári pincék egyedülállóak. Egy mélyút két oldalán sorakozik a körülbelül 30–40 pince. Oromzatuk helybeli kőzetből, kvarcfillitből épült, régi kétszárnyas deszkaajtóval, belül boltívesek. A temetődomb oldalán lévő pincék szellőzője a temetőbe nyílik. A pincéknél azonban valószínűleg nem volt temetői hangulat, ennek bizonyítéka egy mókás szobor is az egyik pince tetején. Építési idejük a 18. századra tehető. Kicsit későbbi építésűek a pincesor falu felőli részén szintén a löszbe vágott kripták.
A lösz fakósárga, rétegzetlen, laza törmelékes üledékes kőzet, mely a pleisztocén kor (jégkorszak) utolsó szakaszában, néhány tízezer éve, hideg füves sztyeppékről felkapott, bukószelek által elszállított finom hullóporból keletkezett. A lösz név a Rajna-melléki népies "laza" jelentésű szóból származik, magyar népies neve "sárga föld". Jellemző rá a meredek falak, az állékonyság, de kézzel morzsolható és vízben szétesik. Szemcséi kőzetliszt tartományba tartoznak, kvarctöredékek, cementáló anyaga 10-20 %-nyi mész. A löszben gyakoriak a mészkonkréciók (löszbabák), az apró szárazföldi lösz-csigák, valamint a legutóbbi jégkorszak emlőseinek maradványai (például gyapjas mamut, óriásszarvas, ősló, őstulok, ősbölény, orrszarvú).
Balatonfőkajár és Csajág közelében, Balatonakarattyát és Balatonfűzfőt elkerülő út építésénél hazánk és a Bakony–Balaton UNESCO Geopark egyik őslénytani szenzációját fedezték fel 2006-ban. A löszfalban két mamut, egy felnőtt és egy fiatal egyed csontváza került elő (anya és borja) szinte teljes épségben, melyek a Tonna és Mázsa nevet kapták. A 10.000 évnél idősebb gyapjas mamutok rekonstruált csontvázai az MTM zirci Bakonyi Természettudományi Múzeum „Jégkorszaki óriások a Bakonyban” című állandó kiállításán tekinthetők meg.
Az, hogy a környék évezredek óta emberek által is lakott, egy jelenleg folyó régészeti feltárás is a bizonyítéka. A település határában egy új útszakasz építése során a korábbi évek őskori és bronzkori ásatásait követően, gazdag római kori leletekre is bukkantak a régészek szintén a löszben, akik jelentős műhelytevékenységre utaló nyomokat, gödröket és használati tárgyakat, pl. kerámiaedényeket fedeztek fel, ami egy egykori nagy település létére utal.
Kép forrása: internet
A pincék évente kétszer mozgalmas események színterei. A Szent István nap – augusztus 20. – előtti szombat falunap, amikor megelevenednek a pincék. Kinyitnak a gazdák, meg lehet kóstolni a helyi borokat, megízlelni a pincék előtt bográcsban főtt ételeket. Aki erről lekésett, az részt vehet a szeptemberben Pincesori Mulatságok elnevezéssel tartott rendezvényen, melynek központi eseménye a szüreti felvonulás.
A szőlőművelés és a hozzá kapcsolódó rendezvények hagyománya amiatt is érdekes Kajáron, mert a falunak a szőlőművelés – hasonlóan a balatoni halászathoz – csak kiegészítő megélhetési forrása volt. Mint a Mezőföld északi szélén fekvő településnek, nagyon jó földjei voltak, így főleg földművelésből és állattenyésztésből élt a lakosság. Szőleik a Somlyó-hegy oldalában voltak. Ide a faluközpontból induló, a pincesoron át, kelet felé kivezető sárga turistajelzésen, kb. fél órás sétával juthatunk el.
A szőlősorok felett, a lankás domb tetején megtekinthetjük a Bakony–Balaton UNESCO Geopark, egyben a Dunánúl legidősebb kőzetét is, a kvarcfillitet, mely egyedül itt tanulmányozható a felszínen, de a mélyben Siófoktól Székesfehérvárig terjed.
Ez a különleges, ritka kőzet az ősi Japetus-óceán aljzatán 440 millió éve lerakódott finomszemcsés iszapból, homokból, kevés karbonátos üledékekből és szórt vulkáni törmelékekből keletkezett. A karbon időszakban, 310 millió éve nagy hegységképződési folyamatok során, Európa és Afrika ősi lemezeinek ütközése következtében megnövekedett nyomás és hőmérséklet hatására, már megszilárdult állapotban, sok millió évig tartó folyamattal kis mértékben átalakult (metamorfizálódott). 
A nyomóerők hatására palásodott, helyenként kisebb redőkbe gyüredezett. Az átkristályosodás következtében képződött klorit ásvány zöldesszürkére színezte a kőzetet, melyben néhol fehér kvarclencsék, kvarcerek láthatók. A könnyen aprózódó és elmálló kvarcfillit, a szelíd lejtők, továbbá a sok napsütés kedvező körülményeket teremtettek a szőlőművelésre. A környék egyetlen kő-előfordulását a helybeliek évszázadokon át házalapozásra, borospincék falazására használták.
(Közreműködött: Pardi Melinda)
Tatárlikak: ősi hajlékok Balatonkenesén
- Részletek
A 19. század közepéig laktak a balatonkenesei homokfalba vájt üregekben, sőt, az anyakönyvi bejegyzések szerint még gyerekek is születtek ott! A helybeliek a tatárliknak vagy törökliknak nevezett üregek elnevezését úgy magyarázzák, hogy a tatárok, később a törökök elől ide menekült a lakosság. A mesterséges barlangok akkor még csak csónakon voltak megközelíthetőek a még enyhe lejtőjű partoldalon, de a Balaton 1861-es vízszintcsökkentése miatt ma már száraz lábbal. 
Pontosabban a függőleges partfalban a kilencből jelenleg csak kettő érhető el könnyen, a tátorjánról – a Dunántúlon csak három előforduló, 1982 óta fokozottan védett, ritka növényről – elnevezett tanösvény mentén. A törmeléklejtő tetejéről, alulról hat érhető el, három csak speciális mászófelszereléssel lenne elérhető a partfal tetejéről.
A megközelíthetetlen lyukak már régtől izgatták a kutatók fantáziáját is, így például 2014-ben kutatta át és mérte fel a tatárlikakat a Vulkánszpeleológiai Kollektíva, de jóval korábban, 1894-ben Jankó János néprajzkutató egy helyi költővel, Soós Lajossal együtt köteleken leereszkedett a felső három üregbe. Ekkortájt, 1904-ben Jankó János még 18 tatárlikat említett.
A tatárlikak kutatásának eredményeit Eszterhás István egy gazdagon illusztrált, 24 oldalas tanulmányban írta le (elérhető a kollektíva 2014-es évkönyvében), valamint 2015-ben egy 28 oldalas prospektusban, amit a balatonkenesei önkormányzat adott ki.
De több, kisebb üregeket is felfedezhetünk az üledékfalban: a homokfalba mélyíti költőüregeit a legpompásabb, trópusi tájakat idéző madarunk, a fullánkos rovarokat fogyasztó gyurgyalag, és barnás tollazatú fecskénk, a parti fecske is.
Soós Lajos költő 260 millió éves vörös homokkőből faragott emlékoszlopa a partfal tetején, a róla Soós-hegynek elnevezett magaslaton áll 1927 óta.
A Balaton partján, több helyen is látható, 30–80 méteres magasságot is elérő partfalak Tihanynál, majd Fűzfőtől Kenesén és Akarattyán át kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen Fonyódig húzódnak.
A Balaton menti magaspartokat a közhiedelem löszfalakként tartja számon, pedig ezek anyaga valójában jóval idősebb tengeri üledékek (homok, kőzetliszt és agyag), melynek szabályos, vízszintes rétegsorai a Kárpát-medencét mintegy 10 millió évvel ezelőtt elborító Pannon-tó sekély, hullámveréses vízében, csendes öbleiben és mocsaras partjai rakódott le. Csupán a legfelső 1–2 métert alkotja a jégkorszak száraz szelei által idehordott, majd lerakódott porból kialakult lösz.
A meredek falak létrejöttét a Balaton hullámverése – mely alámosta a laza üledékekből álló partot – alakította ki a vízszint szabályozása és a parti védművek megépítése előtt. A magaspartok alja átnedvesedett, meggyengült, és gyakran nagy felületen leomlottak a pannon rétegek.
Az 1971 óta védett Balatonkenesei Tátorjános természetvédelmi területen kialakított tanösvénynek nevet adó tátorján a káposztafélékhez tartozik, az egykori löszpuszták maradványnövénye; termőhelyeinek megszűnése miatt napjainkra hazánkból csaknem eltűnt, hazánkban már csak néhány kisebb állománya él. Egy bokor eszmei értéke 100.000 Ft. A pásztorkodó, földművelő nép egykor ínségeledelként fogyasztotta a káposzta ízére emlékeztető karógyökerét, a „tatárkenyeret”. A gömb alakú, borsszemnyi termése a „becőke”. Az akár egy méter magasságot is elérő tátorján bokor jellegzetes „ördögszekér”: a termés után elszáradt növényt a szél messzire görgeti, miközben magjait elszórja. Neve is valószínűleg e tulajdonságából ered, hiszen az Alföldön a tátorján szó jelentése orkán, szélvész.
A tatárlikakat és az obeliszket is érinti a Bakony–Balaton UNESCO Geopark túrája, amelyre minden év augusztusában és a tátorján bokrok virágzásakor (májusban) kerül sor. Akik az idei túránkról lemaradtak, azoknak is ajánljuk azonban ennek az egyedülálló látványosságnak a (körültekintő, óvatos!) megtekintését: a partfal tetejéről minden évszakban csodálatos kilátás nyílik a Fűzfői-öbölre és a szinte a lábunk alatt hullámzó Balatonra.
(Közreműködött: Pardi Melinda)
Egy legendával kevesebb – 15 éve tárták fel a veszprémi várkutat
- Részletek
Lélekszámát tekintve a geopark fővárosában, Veszprémben, a vár közepén, a Szentháromság téren található a vár kútja, régies nevén „Sárkánykút”. Bár csak 1569-ben tűnik fel egy térképen, de gyanítható, hogy építési ideje ennél jóval régebbi, a várral egyidős. Mint minden várkútnak, ennek is számos legendája volt, többek között az, hogy járat vezet ki belőle a váron kívülre, valamint, hogy kincseket rejt.
A veszprémi
várkutat 1767 óta már nem használták, mert a püspökség egy vízhúzó szerkezetet építtetett ki a vár alatti Úrkút-forráshoz. Ekkortól kezdve kezdték el törmelékkel feltölteni. 1936-ban kapott egy díszesen faragott kávát, amely Vetési Albert püspökre emlékezik. Először 1964–65-ben próbálták meg kitisztítani, akkor 30 méteres mélységig jutottak, de nem sikerült tisztázni, hogy kútról, avagy ciszternáról (sziklába vájt vízgyűjtőről) van-e szó.
Felújított kútkáva az új díszráccsal (fotó: Zachár Zsolt)
2002-ben került újra előtérbe a kút ügye, köszönhetően Bándi László veszprémi helytörténésznek, műkedvelő régésznek. Ő szervezte meg a kút feltárását, kitisztítását, amely példa értékű összefogás eredményeként valósult meg: közel 100 cég, intézmény és civil szervezet vett részt a feltárásban vagy támogatta azt. A legfontosabb a Bakonyi Barlangkutató Egyesületek Szövetségének részvétele volt, melynek tagjai barlangi kötéltechnikával dolgoztak a kútban. Munkájukat Schäfer István Zsolt, a szövetség elnöke irányította. A felszíni munkálatokat Rainer Pál régész felügyelte, a leletek válogatását diákok, tanárok, önkéntesek végezték. A feltárás 18 napon át tartott, eredményeképpen 40,7 méter mélyen elérték a kút alját. Magyarországon ilyen mélységű kutat eddig még nem tártak fel a feltárás idejében! A kútban zajló munkálatok előkészítése és kivitelezése nagy szakértelmet igényelt: meg kellett oldani nem csak a törmelék felszínre juttatását, de a mélyben dolgozók – egyidejűleg mindig ketten tartózkodtak lenn– védelmét és a szellőztetést is. Különösen nehéz volt az utolsó méterek feltárása, mert akkor már a vizet is folyamatosan szivattyúzni kellett a kútból.
A várkút feltárása már az első pillanattól rendkívül izgalmas munkának bizonyult, kezdve a kormeghatározástól az alagút legendáig.
A kútban mesés kincseket nem, de számtalan leletet találtak. A felső fél méterben rengeteg, a turisták által beledobált kb. 250 kg-nyi „szerencse” pénzérmét gyűjtöttek össze. Lejjebb találtak régi fa alkatrészeket (melyek az egykori, zsindellyel fedett fa kútház részei lehettek), továbbá, szegeket, egy óntányért, egy aranymedált, cserépkorsók-, kerámia- és üvegtöredékek maradványait, csontgombokat, cseréppipa töredékeket. Akadt kőfaragvány, rézpénz, lópatkók, és gyertyatartó is, de a legértékesebb lelet azonban egy 17 méter hosszú, kézzel kovácsolt lánc volt.
40,7 m-en elérték a kút alját (ez a Vár-hegy és a Benedek-hegy lábánál folyó Séd-patak szintje alatti 3,7 métert jelent), ahol 1–2,5 liter/perc hozamú karsztvizet találtak: ez látta el a kutat vízzel, amelyben manapság is 3,5–4 m-es víz áll, így megoldódott az egyik rejtély: a kút igazi kút volt, nem pedig csupán vízgyűjtő gödör. Sajnos, a feltárás a kivezető titkos alagút legendájának is véget vetett: semmi effélét nem találtak. Így tehát szegényebbek lettünk egy legendával, de gazdagabbak számos ismerettel.
A kút fala egyben teljes keresztmetszetét mutatja a veszprémi Vár-hegyet felépítő dolomit sziklának is. A dolomit egy karbonátos üledékes kőzet, mely a tengeri mésziszap utólagos magnézium-átitatódásával keletkezett a 220 millió éves felső-triász időszak trópusi, száraz éghajlata miatt erősen bepárlódó, meleg, trópusi Tethys-tenger sekély vízében, jól átvilágított lagúnáiban, az úgynevezett karbonátplatformokon. Az egykori ősföldrajzi körülményeket a mai Atlanti-óceán Bahama-padjához hasonlíthatjuk.
A dolomitra jellemző a jól rétegzettség, a pados megjelenés és a fehéres-szürkés szín. Könnyen összetéveszthető a mészkővel, de megkülönböztethetjük ránézésre a szögletes, sarkos töréséről, erős aprózódásáról, ami ismert nevén a murva. Bonyolultabb módszer a megkülönböztetésre, de látványos, hogy a mészkővel ellentétben a dolomit a 10%-os sósav hatására nem pezseg.
A veszprémi Vár-hegy fő tömegét ez a felső-triász dolomit, a Fődolomit alkotja, helyenként a Veszprémi Márga közbetelepülésével.
A kút feltárása után a kútkáva falazatának cseréje következett. A 260 millió évvel ezelőtti perm időszakban, egykori folyóvízben, félsivatagi és száraz körülmények között keletkezett vörös homokkő kockákból rakott falazatra került a felújított eredeti fedőkő.
A szépen felújított kútház és a kút mélyének megtekintése után ne felejtsünk el egy pillantást vetni a feltárásnak emléket állító kis táblácskára is.
A veszprémi várkút szelvénye (Készítette: Makrai László)