Egy legendával kevesebb – 15 éve tárták fel a veszprémi várkutat

Részletek

Lélekszámát tekintve a geopark fővárosában, Veszprémben, a vár közepén, a Szentháromság téren található a vár kútja, régies nevén „Sárkánykút”. Bár csak 1569-ben tűnik fel egy térképen, de gyanítható, hogy építési ideje ennél jóval régebbi, a várral egyidős. Mint minden várkútnak, ennek is számos legendája volt, többek között az, hogy járat vezet ki belőle a váron kívülre, valamint, hogy kincseket rejt.

A veszprémi várkutat 1767 óta már nem használták, mert a püspökség egy vízhúzó szerkezetet építtetett ki a vár alatti Úrkút-forráshoz. Ekkortól kezdve kezdték el törmelékkel feltölteni. 1936-ban kapott egy díszesen faragott kávát, amely Vetési Albert püspökre emlékezik. Először 1964–65-ben próbálták meg kitisztítani, akkor 30 méteres mélységig jutottak, de nem sikerült tisztázni, hogy kútról, avagy ciszternáról (sziklába vájt vízgyűjtőről) van-e szó.
Felújított kútkáva az új díszráccsal (fotó: Zachár Zsolt)

2002-ben került újra előtérbe a kút ügye, köszönhetően Bándi László veszprémi helytörténésznek, műkedvelő régésznek. Ő szervezte meg a kút feltárását, kitisztítását, amely példa értékű összefogás eredményeként valósult meg: közel 100 cég, intézmény és civil szervezet vett részt a feltárásban vagy támogatta azt. A legfontosabb a Bakonyi Barlangkutató Egyesületek Szövetségének részvétele volt, melynek tagjai barlangi kötéltechnikával dolgoztak a kútban. Munkájukat Schäfer István Zsolt, a szövetség elnöke irányította. A felszíni munkálatokat Rainer Pál régész felügyelte, a leletek válogatását diákok, tanárok, önkéntesek végezték. A feltárás 18 napon át tartott, eredményeképpen 40,7 méter mélyen elérték a kút alját. Magyarországon ilyen mélységű kutat eddig még nem tártak fel a feltárás idejében! A kútban zajló munkálatok előkészítése és kivitelezése nagy szakértelmet igényelt: meg kellett oldani nem csak a törmelék felszínre juttatását, de a mélyben dolgozók – egyidejűleg mindig ketten tartózkodtak lenn– védelmét és a szellőztetést is. Különösen nehéz volt az utolsó méterek feltárása, mert akkor már a vizet is folyamatosan szivattyúzni kellett a kútból.
A várkút feltárása már az első pillanattól rendkívül izgalmas munkának bizonyult, kezdve a kormeghatározástól az alagút legendáig.

A kútban mesés kincseket nem, de számtalan leletet találtak. A felső fél méterben rengeteg, a turisták által beledobált kb. 250 kg-nyi „szerencse” pénzérmét gyűjtöttek össze. Lejjebb találtak régi fa alkatrészeket (melyek az egykori, zsindellyel fedett fa kútház részei lehettek), továbbá, szegeket, egy óntányért, egy aranymedált, cserépkorsók-, kerámia- és üvegtöredékek maradványait, csontgombokat, cseréppipa töredékeket. Akadt kőfaragvány, rézpénz, lópatkók, és gyertyatartó is, de a legértékesebb lelet azonban egy 17 méter hosszú, kézzel kovácsolt lánc volt.
40,7 m-en elérték a kút alját (ez a Vár-hegy és a Benedek-hegy lábánál folyó Séd-patak szintje alatti 3,7 métert jelent), ahol 1–2,5 liter/perc hozamú karsztvizet találtak: ez látta el a kutat vízzel, amelyben manapság is 3,5–4 m-es víz áll, így megoldódott az egyik rejtély: a kút igazi kút volt, nem pedig csupán vízgyűjtő gödör.  Sajnos, a feltárás a kivezető titkos alagút legendájának is véget vetett: semmi effélét nem találtak. Így tehát szegényebbek lettünk egy legendával, de gazdagabbak számos ismerettel.

A kút fala egyben teljes keresztmetszetét mutatja a veszprémi Vár-hegyet felépítő dolomit sziklának is. A dolomit egy karbonátos üledékes kőzet, mely a tengeri mésziszap utólagos magnézium-átitatódásával keletkezett a 220 millió éves felső-triász időszak trópusi, száraz éghajlata miatt erősen bepárlódó, meleg, trópusi Tethys-tenger sekély vízében, jól átvilágított lagúnáiban, az úgynevezett karbonátplatformokon. Az egykori ősföldrajzi körülményeket a mai Atlanti-óceán Bahama-padjához hasonlíthatjuk.
A dolomitra jellemző a jól rétegzettség, a pados megjelenés és a fehéres-szürkés szín. Könnyen összetéveszthető a mészkővel, de megkülönböztethetjük ránézésre a szögletes, sarkos töréséről, erős aprózódásáról, ami ismert nevén a murva. Bonyolultabb módszer a megkülönböztetésre, de látványos, hogy a mészkővel ellentétben a dolomit a 10%-os sósav hatására nem pezseg.
A veszprémi Vár-hegy fő tömegét ez a felső-triász dolomit, a Fődolomit alkotja, helyenként a Veszprémi Márga közbetelepülésével.

A kút feltárása után a kútkáva falazatának cseréje következett. A 260 millió évvel ezelőtti perm időszakban, egykori folyóvízben, félsivatagi és száraz körülmények között keletkezett vörös homokkő kockákból rakott falazatra került a felújított eredeti fedőkő.
A szépen felújított kútház és a kút mélyének megtekintése után ne felejtsünk el egy pillantást vetni a feltárásnak emléket állító kis táblácskára is.

A veszprémi várkút szelvénye (Készítette: Makrai László)

Zánka – a felcserélt templomtornyok rejtélye

Részletek

Zánka legkiemelkedőbb, védett műemléke a református templom. Zánka felső részére, ahol az egykori halászfalu házai álltak, kevesen vetődnek el, pedig egy olyan műemlék található itt, amely nem csak régisége, hanem építészeti megoldásai miatt is figyelemre méltó. A Bakony–Balaton UNESCO Geoparkon belüli templomjáró sorozatunk következő állomásaként ezt a templomot mutatjuk be.

Az építményt az 1333–35-ös pápai tizedjegyzék említette először, de a régészeti kutatások szerint már a 12. században állt. Zánkát 1548-ban nagy törökdúlás érte, ekkor a faluval együtt a templom is elpusztult. Több mint két évszázadig romos volt az építmény, mígnem 1785-ben a többnyire református németekkel újratelepített falu az evangélikusokkal közösen kérelmezte, hogy újjáépíthessék a templomot, amelyet a püspökség engedélyezett is nekik. A templom így 1786-ra megújult, a két felekezet azt közösen használta.

A templom építéstörténetét az 1984–1985-ös műemléki feltárás során pontosították. A mészkő sziklaszirten álló templom építését a 12. század elejére teszik, ezzel a templom a Balaton-felvidék egyik legkorábbi építésű temploma.
Építészeti elrendezése miatt különleges műemlék. Keleti oldalán álló szentélye ugyanis kívül négyszögletes, belül rotunda, vagyis kör alaprajzú. Ez a szentélytípus keleti eredetű, kisázsiai és egyiptomi keresztény (kopt) templomok épültek ilyen stílusban, hazánkban nagyon ritka. A szentély fölé 1786-ban, a nagy felújítás során építettek tornyot.
A templom eredeti tornya ugyanis az átellenes, nyugati végén volt, és mintegy másfél évszázaddal később emelték, mint a templomot. Ennek a toronynak pedig az volt az érdekessége, hogy a szélessége megegyezett a templomhajó szélességével. Rejtély, hogy kik és miért építették ilyenre, ugyanis ennek párhuzamai német területről ismertek, főleg a Brandenburgi Őrgrófságban volt elterjedt. Valószínűleg azonban ez a jelentős torony-alapterület volt az oka annak, hogy a nagy felújítás során nem ezt az eredeti tornyot állították helyre, hanem a kisebb átmérőjű szentély fölé emeltek egy új, karcsúbb tornyot.
További érdekesség, hogy a templomhoz korábban csatlakozott annak déli részén egy sírfolyosó, azaz boltozott kripta is. Ebben a feltáráskor a sziklába mélyített sírokat, bennük össze-vissza dobált csontokat találtak, vagyis a sírokat kirabolták. Jelenleg ennek már csak alapfalait látjuk. Ez valószínűleg a templomot építtető Atyusz nemzetség temetkezési helye lehetett.
Az 1984–85-ben végzett régészeti és falkutatásokat követően 1993–94-ben egy nagy, átfogó rekonstrukcióra került sor, melynek során a 12–13. századi állapotokat próbálták visszaállítani. Kibontották a déli oldalon lévő, befalazott Árpád-kori bejáratot. Az egykori, nyugati torony két befalazott ikerablakát is kibontották, amelyeket római kori oszlopok tagolnak, ezek jelenleg a templom leglátványosabb elemei.
Honnan kerültek ide római kori oszlopok? Valószínűleg helyből, vagyis a templomdombról, ugyanis a régészeti kutatások szerint a templom egy római villa alapjaira épült. A felújításig a szószéket is másodlagosan felhasznált római-kori oszlopok támasztották alá, amelyek jelenleg a szentély két szélén láthatóak kiállítva. Fenn a karzaton is láthatunk római kori kőfaragványokat.

Évezredek tanúja tehát a zánkai templom, amelyet ajánlunk mindenkinek megtekintésre a strandolásra kevésbé alkalmas, borongós napokon!

(Fotó © Korbély Barnabás)

Milfajt Ferkó, bakonyi betyár (1807–1836)

Részletek

„Tótvázsonyi csárda,
Nem az Isten háza,
Itt mulat a Milfajt Ferkó
Kilenced magáva”

Éneklik még ma is a népdalkörök az ismert betyárnótát szerte a Bakonyban. De ki is volt ez a Milfajt Ferkó, akiről a két leghíresebb bakonyi betyár, Sobri Jóska és Savanyú Józsi mellett kevesebb szó esik?  Az elsőhöz pedig nagyon is sok köze volt, hiszen Sobri alvezére volt...
Milfajt Ferenc a Somlóhoz közeli Dabronyban született 1807-ben, egy juhászházban. Urasági inas lett, majd erőszakkal katonának vitték, ahonnan megszökött. Két év börtönt és félévente 25 botütést kapott. Ez olyannyira szembeállította a törvénnyel, hogy – bár volt tisztes foglalkozása is, hiszen juhászként dolgozott – szabadulása után hamarosan csatlakozott Sobri Jóska bandájához, ahol írni-olvasni tudásának, tanultságának köszönhetően alvezérré nőtte ki magát. 1836 októberében, Sobritól különválva, önálló csapatot alapított. Elkövettek azonban egy nagy hibát: a napóleoni háborúkban századosi címet szerzett Hunkár Antal személyében egy olyan ember kastélyát rabolták ki Szolgagyőrben, aki köztiszteletnek örvendett, és a királynál is befolyásos ember volt. Megindult a betyárok után a több vármegyére kiterjedő hajtóvadászat, melynek Milfajt is áldozatául esett, pontosabban a fejére kitűzött vérdíj megtette a hatását. Vérteskethelyen tartóztatták le az előtte egy kocsmai balesetben már súlyosan sérült vezért: saját fegyverével lőtték lábon. Bakonyszombathelyen átadták a Veszprém vármegyei hatóságoknak, majd rögtönítélő bírósági ítélettel, pontosan 1836 karácsony napján akasztották fel a veszprémi vármegyeháza udvarán.
Teljes peranyaga, vallomása megőrződött, amely jelenleg is hozzáférhető a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltárában. Ezen kívül további két dologról is híres ez a betyár. Nem csak, hogy írni-olvasni tudott, hanem verseket is írt: utolsó éjjelén is versben búcsúzott el az életétől (ezt legalul teljes terjedelmében elolvashatjuk: köszönet érte a levéltárnak!).
A másik, amiről még híres lett, hogy rövid fogsága alatt teljes öltözetben, díszben lerajzolta őt Bucher Ferenc veszprémi festő – ez a kép lett aztán a bakonyi betyárok mintaképe, olyannyira, hogy ebben az öltözetben ábrázolták még a külföldi lapok, ponyvaregények is a bakonyi betyárokat (lásd fent).
A betyárokat mind a mai napig egyfajta romantika övezi. A Bakony–Balaton UNESCO Geopark területén is működik több betyár hagyományápoló egyesület, például Németbányán. Zirc egy egész hétvégét szentel a betyárok emlékének Bakonyi Betyárnapok néven, de kisebb rendezvények is vannak, mint például a nemesvámosi Csárdanapok. A veszprémi Alig Színpad pedig a közelmúltban mutatta be a bakonybéli író, Hogyor József darabját „A furfangos betyár” címmel, amely Milfajt Ferencnek állít emléket – természetesen a betyárromantika hagyományaihoz híven, fordulatos és kalandos történet keretében, melyben Milfajt Ferkó segíti a szegényeket és megbünteti a népnyúzó botosispánt, cinkosan összekacsintva a pandúrokkal. Hogy miért furfangos a betyár, azt nem áruljuk el, hátha valaki megnézi majd az Alig Színpad előadását is egyszer...

Felsőörs, prépostsági templom: egy monumentális műemlék az Árpád-korból

Részletek

A Bakony–Balaton UNESCO Geopark egyik legjelentősebb, legnagyobb és legépebben megmaradt Árpád-kori műemlék épülete a felsőörsi templom. A templomot a Rátót nemzetségből származó és helyben birtokos család építtette a 12–13. század fordulóján. Nevüket is ismerjük, Belus és fia, Miske, illetve ez utóbbi felesége, Margit asszony. Később ez a család felvette a faluról az Örsi nevet, de ebből a családból származik a Batthyány család is. Ugyanezen család egy generációval előbb egyébként várat is épített a falu fölötti, Miskéről elnevezett hegytetőn, mára azonban az nyomtalanul elenyészett. Nem így a templom, amely ma is régi fényében pompázik. Az 1962–64 évi ásatások megállapították, hogy először csak a ma is álló hatalmas, permi vörös homokkő kváderkövekből rakott tornyot építették fel a már korábban is álló kis templom nyugati végén. A torony aljában lehetett az Örsi család temetkezőhelye, erre utalnak fülkesírjai. A régészeti feltárások alkalmával számos, összesen 38 sírt találtak a torony melletti oldalhajókban és a főhajóban is. Pedig a sírásás itt nem volt könnyű, ugyanis a templom közvetlenül Hidegkúti Dolomit réteglapjaira épült, ezt néhol a külső falak mentén látni is lehet. Visszatérve az Örsi családra, érdekesség, hogy a díszes főbejárat feletti faragványok egy része minden bizonnyal a templomalapító család tagjait ábrázolja. A jelenleg álló templomhajó a torony után mintegy fél évszázaddal később, a tatárjárás után épült. Későbbi építés a torony második szintje feletti nyolcszögű rész is, amely a 14. század végéről származik.

Mit is jelent az, hogy prépostsági templom? A prépostság papi vagy szerzetesi közösség volt, vezetője a prépost, csak a megyés püspöknek volt alárendelve. Felsőörsön a prépostság látta el a plébánosi teendőket is. Lakóhelyük, amely egyben gazdasági központ is volt, a szemben lévő prépostsági épületben volt, amely szintén figyelemre méltó műemlék.
A török háborúk nem kímélték a templomot, amely időközben a reformátusok kezére került, ám ők annak romos állapota miatt egy idő után már nem használták. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök szerezte vissza tőlük az épületet 1636-ban, ezt követően újították fel. Ekkor a templomot kívülről is bevakolták, így tetszetős barokk külsőt kapott. Ebből az időszakból való díszes barokk belső berendezése is. Másodszor 1893–96 között újították fel: ekkorra már rájöttek a templom eredeti műemléki értékére – a millennium esztendeit írjuk – és letisztították róla a vakolatot. Az 1962–64 évi feltárás és kutatás után ismételten felújították. Azóta több kisebb felújítása is volt, így ma már ismét régi fényében ragyog ez az ősi, Árpád-kori, helyi vöröskőből épült templom.