Bombázók a vulkánok árnyékában

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Az ott lakók és környékbeliek emlékezetében még elevenen él annak emléke, hogy a Tapolcát meghatározó tulajdonságok között egészen a közelmúltig előkelő helyen szerepelhetett a „katonaváros” szó. Azt már csak a szakavatottabb érdeklődők tudják, hogy a jelentős léptékű honvédségi jelenlétet a második világégés tette a város mindennapjaivá egy repülőtér képében. És arról, hogy a térségben valójában több repülőtér is működött, tényleg csak a hadtörténelemben jártasabbak hallottak.

A harmincas évek második felében Európa ismét háborús lázban égett, már javában folyt a fegyverkezés, Németországgal az élen. A magyar Légügyi Hivatal irányításával megindult a – 1938 szeptemberéig titkos üzemmódban – magyar légierő fokozott ütemű fejlesztése. Azért volt titkos, mert az első világháború veszteseként hazánknak nem lehetett légiereje sem. Repülőtér-építési munkálatok kezdődtek az országban negyven helyen, köztük Veszprémben, Várpalotán, Pápán, Tótvázsonyban és Tapolcán, ez utóbbi településen mindjárt három is épült. Az akkori nagyközségtől nyugati irányba, a Lesencetomaj felé vezető országút déli oldalán jelölték ki az építendő főrepülőtér helyét, ezenkívül két tartalékreptér kialakítása is megkezdődött.

1. kép: Junker Ju-86-os repülőgépek a tapolcai repülőtéren 1940-ben. Kép forrása: Fortepan/Erky-Nagy Tibor

Tapolca képviselő-testülete és üzleti körei Keszthely és Veszprém mintájára már régóta szerették volna, ha náluk is megtelepedne a honvédség. A testület – beleadva apait-anyait – felvállalta, hogy a település segíti a tiszteket a lakáhatásban és azt, hogy a repülőtér számára kedvezményesen fogják megállapítani a vízdíjakat. Sőt, ingyenesen rendelkezésére bocsátották a parancsnoki és tiszti étkezde, valamint a kaszinó számára kiszemelt épületrészeket, és mindezen felül egy jókora területet biztosítottak a lőtér számára.

A kiszemelt terjedelmes, sík terület, és az uralkodó szél kiválóan megfelelt a reptérnek. Ám nem minden alakult felhőtlenül, az asztallap simaságú felszínnek ára volt. A közelmúltban ugyanis a Balaton, illetve az itt folyó patakok kiáradó vize egyengették a felszínt, és víz nem adta fel egykönnyen. A főrepteret évekkel később, 1944-ben alagcsövezni kellett, mert nagyobb esőzések után megjelent a talajvíz, használhatatlanná téve a kifutót.

2. kép: A tapolcai repülőtér területe az első katonai felmérés kivágatán. Jól kivehető, hogy az objektum a Balaton elmocsarasodott öblére települt, melyet felárkolva tovább szárítottak az elmúlt évszázadok alatt. Ennek ellenére akadt probléma bőven a rendszeresen megjelenő talajvízzel:  1937-ben a hajózószemélyzet egy része egy utasszállító géppel (Fokker F-VIII-as) települt át Szombathelyről. A leszállás sikeres volt, de a tavaszi időjárás miatt felázott reptéren a gép beleragadt a sárba, és csak hosszú hetek múltán lehetett kivontatni onnan.
Forrás: első katonai felmérés, mapire.eu

A legnagyobb igyekezet ellenére sem sikerült az építkezéseket időben befejezni, mikor 1937. május 25-én megérkezett Tapolcára a még titkos szombathelyi 3. bombázórepülő-ezred parancsnoksága, csupa kiképzés alatt álló újonccal. A beton-gurulópályától délre kezdődött a több km hosszú füves kifutópálya, amely közvetlenül Raposka község határáig ért. Ezt a területet nevezték T-1-nek, melynek volt még két tartalék repülőtere (T-2 és T-3) Tapolca–Zalahaláp közti országúttól keletre. Semmit sem bízva a véletlenre, ezenkívül voltak még kitérő repülőterek is, ha váratlan támadás érkezne. Ilyenkor az elsődleges feladat a gépállomány kitérő repterekre való azonalli menekítése volt, hogy a támadóhullám már csak a kiürített főrepülőteret találja. Ezek lényegében kijelölt, titkos, (már amennyire ezt lehet titkolni) békeidőben legelőként, kaszálóként használt mezők voltak Tótvázsonyban és Nagyvázsonyban, mindenféle infrastruktúra nélkül. Vész esetén a földi részlegnek gépkocsikon a legrövidebb időn belül követnie kellett az odarepült hajózókat a legszükségesebb tábori felszerelésekkel. Többnapos kitelepülések esetén a legénységet a közeli falvakban szállásolták el, gyakran az elemi iskolák épületeiben.

A kezdetben vegyes gépösszetételű bombázószázadok végül az 1938-ban meghirdetett Győri (fegyverkezési) program keretében a kor egyik legmodernebb német bombázóival, a Junkers Ju-86-os gépekkel lettek felszerelve, hasonlatosan a Veszprémben (itt folyt a típuskiképzés) állomásozó alakulatokhoz.

3–5. képek: éles váltást jelentett a költözés a bombázóalakulatoknak. A fenti elavult technológiájú – bár kétség kívül „iskolapadnak” megfelelő –  gépekkel indult (Bücker Bü-131, Heinkel HD-22, Hungária I.) és a jóval modernebb Junkers JU-86-osokkal  (alul) folytatódott – és a háború elvesztésével lényegében végződött – a bombázópilóták képzése Tapolcán. A nem túl korszerű iskolagépeket a szükség hozta: az I. világháborút lezáró békediktátum értelmében 1922 végéig tartó repülési tilalom lépett életbe, és megkezdődött a repülőgépek, motorok, repülőanyagok felkutatása és megsemmisítése. Az Antant ellenőrző bizottságai jelenlétében szó szerint felaprították csaknem a teljes gépállományt. A repülőszakma elhivatottjai azonnal megkezdték a magyar repülés újjáélesztését. A polgári képzést az 1921-ben alapított Műegyetemi Sportrepülő Egyesület (MSrE) keretein belül, a katonait pedig az 1924-ben az ország több pontján létrehozott Repülőgép Vezető Iskolákban (REGVI) végezték. Ezek  célja az volt, hogy a tiltás ellenére polgári repülési tevékenység mögé rejtve újraszervezzék és működtessék a valójában katonai, titkos légierőt, melynek polgári fedőszerve a Magyar Királyi Légügyi Hivatal (LÜH) volt.
Képek forrása: 1. Szentesi repülőtér, Bücker Bü 131 repülőgép 1949., Fortepan/UVATERV; 2. Heinkel HD-22 típusú repülőgép, 1933. Fortepan/Négyesi Pál; 3. Tüzér utcai repülőtér, Hungaria I. iskolagép, Pécs, 1930, Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Archívum

6. kép: Junkers Ju-86-os repülőgépek a tapolcai repülőtéren 1940-ben a hangár előtt sorakozva, a hetérben a Keszthelyi-hegység magasodik. A német gyártmányú gépek megbízhatóságát jól jelzi, hogy utolsó példányát e típusnak a Svéd Királyi Légierő vonta ki a szolgálatból 1958-ban.
Kép forrása: Fortepan/Erky-Nagy Tibor 

7. kép: Junkers Ju-86-os repülőgépek a Tihanyi-félsziget felett 1942-ben. Alul jobb oldalon a Füredi-öböl, a gép farkánál pedig a Kab-hegy emelkedik ki. Kép forrása: Fortepan/Erky-Nagy Tibor

8. kép: Veszprém, Jutas repülőtér 1938., a bombázók pilótái avagy a „flígerek” sütkéreznek a hangár előtt. Kép forrása: Fortepan/Horváth József

9. kép: Veszpém, Jutas repülőtér 1938., a bombázók a hangároknál. Kép forrása: Fortepan/Horváth József

A honvédek elég hamar a város mindennapi életének szerves és meghatározó részévé váltak. Tapolca központjában a Hősök terén áll a városháza, mely akkoriban Dienes szállodaként üzemelt. Ezt a patinás építményt kapta meg a légierő, itt rendezték be parancsnoki irodákat.

10. kép: Tapolca, az egykori Dienes szálloda. Ebben a patinás épüketben rendezték be az ezred-, illetve osztályparancsnoki irodákat, de néhány lakást is kialakítottak a nőtlen hivatásos és továbbszolgáló tisztek részére. A földszinten kapott helyet a tiszti étkezde, ahol az alakulat jelesebb események és ünnepek alkalmával az összejöveteleit is tartotta. Kép forrása: hungaricana.hu

A Fő téren található az egykori Pannónia szálló és kávéház épülete. Tágas termeivel, előkelő berendezésével és nem utolsó sorban módos közönségével egykor ez számított a város egyik legrangosabb szórakozóhelyének. Érthető módon hamarosan a repülőtisztek törzshelyévé vált, és itt rendezték a nagyhírű civilek számára is elérhető „repülős” bálokat, melyek vonzereje túlnyúlt Tapolca határain. Ezenkívül volt még egy törzshelye a (másik nevükön „szalagsapkásoknak”): a mai Batsányi János Művelődési Központ (ami többször adott helyszínt a népszerű geotúra-vezető képzéseinknek), ahol akkoriban működött egy vendéglátóipari egység, ide civilek csak kiviteles esetben léphettek be.

11. kép: A hajdani Pannónia szálloda Tapolcán, mely a legendás „repülősbáloknak” szolgált otthonául. Kép forrása: mandadb.hu

A tapolcai „flígerek” ott voltak a nagyobb hadieseményeknél: Jugoszlávia, Észak-Erdély és a Szovjetunió megszállásánál. A hazai légierő különböző szervezeti formákban egészen 1945. márciusáig maradt Tapolcán, majd az előrenyomuló szovjet csapatok miatt a repülőteret leszerelték, a visszamaradt felszereléseket és a kiszolgálóépületeket március 26-án felrobbantották. A következő napokban a Vörös Hadsereg már csak a repülőtér romjait tudta elfoglalni, ennek ellenére rövid ideig még használta.

12˜–13. képek: Életképek a ötvenes hatvanas évekből, egy vitolázó gép (fent, Rubik D-Pilis) és egy személyszállító gép (lent, Liszunov Li-2) pozól a Szent György-hegynek. Ez utóbbi géptípus a kép elkészülte után (1961-ben) még két évig rótta az égi sztrádákat polgári szolgálatban. Selejtezésével a hazai belföldi légiközlekedés megkapta az első komolyabb ütést, hogy végül – hivatalosan – 1969. március 15-én a Debreceni járat földet érésével megszünjön. A gépből egyetlen működőképes példány maradt, mely Kármán Tódor nevét vette fel. Képek forrása: Fortepan/Mészáros Zoltán

Az objektum martalékai 1946-ban kerültek vissza a Magyar Honvédség kezelésébe, majd 1950-től a légierő is visszatért, egészen 1956-ig. Az ötvenes évek nagyszabású haderőfejlesztései következtében a légierő mellett a szárazföldi alakulatok is megjelentek Tapolcán, köztük a korabeli Magyar Néphadsereg legnagyobb pusztító erejével rendelkező alakulata, az 5. Önálló Hadműveleti Rakétadandár. De került ide gépesített lövészezred, gépkocsizó lövészezred, harckocsizó dandár is. Ez utóbbi 1991. március 15-én vette fel Kinizsi Pál nevét, majd a dandár bázisán alakult meg 1997. április 1-én a Dunántúli Kiképző Központ, 2000. január 3-án pedig a Tapolcai Kiképző Központ, mely aztán 2006. január 1-i határidővel a szomszédos Dobó István laktanyával együtt örökre bezárta kapuit. A reptér füves kifutóval mind a mai napig működik, de már csak polgári céllal.

14–15. képek: Ilyen SCUD rakéték voltak szolgálatban az 5. Önálló Hadműveleti Rakétadandárnál, melyek képesek voltak nukleáris tömegpusztító robbanófejek célba juttatására is. Fontos kiemelni, hogy a Magyar Néphadsereg soha nem rendelkezett sem ilyen, sem hagyományos robbanófejekkel, csak maguk a rakétatestek és a robbanóanyag nélküli gyakorlófejek voltak elhelyezve az alakulatnál.  Az éles rakétafejeket az itt állomásozó szovjet csapatok adták volna át szükség esetén. A raktár szinte biztosan a tótvázsonyi „Kis-Moszkva” szovjet bázis volt, de a pontos helyet csak az alakulat mindenkori katonai parancsnoka tudhatta. Képek forrása: (b) forum.htka.hu; (j) 2.bp.blogspot.com