A megfagyott geopark

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

A klíma melegedésének egyik legelemibb és megkérdőjelezhetetlen jele, hogy egyre enyhébbek a telek. Egy ma élő nem túl aggastyán, negyvenes éveiben járó ember is bizony néha elképedve emlékszik vissza gyermekkorának jóval keményebb teleire, kiváltképp akkor, mikor meglátja a fintorgó, megdöbbenő ábrázatokat a langymeleg mínusz öt–hat fokos előrejelzéseket meghalló honfitársai arcán.
Alapesetben a téllel egy – lassacskán eltűnő, illetve meg nem jelenő – másik világ, egy másik üzemmód „állt be” a tájhasználó és formáló ember életében, mely egészen sajátságos mesterségeket is életre keltett az év ezen időszakában. Hihetetlen és tiszteletre méltó az, ahogy az adott kor embere a hasznára tudta hajtani a zord és kemény téli világot. Mindemellett jól ismert, főleg a Balatonhoz köthető szabadidős tevékenységeknek is teret engedett ez a nulla fok alatti lét, ami főleg a vízfelületek befagyásából adódó csúszkálási lehetőségeket jelentette. Az alábbi fotóválogatásban geoparkunk e téli világának pillanatképeit elevenítjük fel, némi kommentárral.

Vágjunk bele...

Fotók: 1. szeretlekmagyarorszag.hu, 2. Fortepan/Berkó Pál, 3. likebalaton.hu, 4. A Balaton régi képeken Fb csoport, 5. szeretlekmagyarorszag.hu, 6. szeretlekmagyarorszag.hu, 
 

1–6. kép: Mint már említettük a téli világ fenntartott olyan mesterségeket, amelyek a mai kor technikai felszereltsége mellett szinte elképzelhetetlennek tűnnek. Az egyik ilyen teljesen megszűnt foglalatosság a jégvágás, ami lényegében afféle „jégbányászatot” jelentett, amelyet még a hetvenes években is űztek. Mikor kellő vastagságúra – és ez régebben szinte minden évben előfordult – hízott a jég, arra alkalmas helyen és eszközökkel nekiálltak azt megfelelő méretűre darabolni, amit ezután jégvermekben halmoztak fel. Erre a tevékenységre nagyon-nagy szükség volt, további iparágak művelői remegve várták a megfelelő jégtermést. Az uradalmak és a korabeli vendéglátóipar például ezzel hűtötte mindenét, amit hűteni kellett és lehetett. Ebből kifolyólag nagyon nem volt mindegy, hogy rendesen befagyott-e a tó a 19. század első harmadában bimbódzó, majd az az követő századfordulótól rohamtempóban fejlődő balatoni turizmus számára. A jégtermelés és tárolás valószínűleg jópár évszázados – talán évezredes – hagyományokkal bír, a háztartási felhasználás zsengébb korú furfang. Kezdetben a „polgári” (valójában inkább nagypolgári, nemesi) felhasználása vált elterjedtté a jégszekrények megjelenésével. Később a 20. század ötvenes-hatvanas éveiben egy egészen más társadalmi-gazdasági környezetben már szinte minden háztartásban volt jégszekrény, ha nem is oly díszes és patinás, mint a fentebbi képen látható 19. századi darab. Ebbe jó eséllyel a jegesember – íme egy újabb letűnt foglalkozás – hozta meg a jeget, amibe persze egy idő után – főleg a városokban – jéggyárakban előállított jég került. A jégszekrény működése végtelenül egyszerű volt: üreges falába kellett rakni a tömbjeget, ami hűtötte a benne lévő élelmiszert. Az olvadékvíz pedig alul összegyűlt egy rekeszben, amit ki lehetett önteni. Termelhető jegű vízfelületek közelében még sokáig egyszerűbb volt az elérhető élővízi jeget használni a jéggyári helyett. A szakszerű tárolást a jégverem látta el. A bejárattól indult egy csúszda, ezen csúsztatták le a jégtömböket, egy idő után a verem szépen megelt a föld feletti részig is, akár két méter magasságig. A tetejét – lehetőség szerint – árpaszalmával fedték be, mert ez törekmentes volt, nem szennyezte a jeget. A gondosan letakart és tömörített jég egy idő után összefagyott, amit pedig nyáron csákánnyal aprították. Volt ahol augusztusig (!) is kitartott a vermelt jég. Ennél környezetkímélőbb hűtést aligha lehetne elképzelni. Ehhez persze megfelelő telek kellenének, így marad a modern energiafogyasztó hűtőgép, hűtőház.

...és vágjuk át!

Fotók: 1. Rippl-Rónai Múzeum, 2. Néprajzi lexikon/arcanum.hu, 3. A Balaton régi képeken Fb csoport, 4. likebalaton.hu

A nád – elsősorban tetőfedő nyersanyagként – hajdanán sokkal elterjedtebb volt, mint manapság, de napjainkban is széleskörű a felhasználása, csak már nem kézzel –  jobbára gyalázkával (fb), tolókaszával (fj) –, hanem speciális gépekkel aratják (itt fontos megjegyezni, hogy nád korántsem volt annyira elterjedt tetőfedő anyag – mint azt elsőre némi túlzó álromantikával elképzelnénk – de jóval elterjedtebb volt, mint manapság; a rozsszalma ebből a szempontból értékesebbnek bizonyult). Az aratáshoz ma is ugyanúgy fagy kell, mint régen, hisz a keményre fagyott terep nélkül nincs min megállni a nádasban, de egyes modern nádarató gépek már képesek a fagy beállta nélkül is dolgozni. Úgy tűnik a nádaratás jövője erre mutat, a telek – mint látjuk – egyre enyhébbek, a nádat meg vágni kell, nem csak kereskedelmi, hanem kezelési céllal is.

Fogjuk ki!

Fotók: 1–2. Balatoni Múzeum/zaol.hu

A fagy beköszöntével a halászat is megváltozott, egészen más módszerekkel és eszközökkel (leszámítva persze az örök hálót) kellett halat fogni, mint a jégmentes időszakokban. Szinte külön tudománynak számított a jéghalászat a módszereivel, eszközeivel no és persze a sajátságos szakszavakkal: gyalom, jeges vonyó, gemics, buffogtató vagy cibék. A fenti képen (j) a halász egy buffogatót tart a kezében. Ezzel ütlegelve a jeget a kibocsátott hang terelte a halat a háló felé, amit egy lékrendszeren keresztül eresztettek le és húztak ki a zsákmánnyal. A jéghalászat nagyon veszélyes tevékenység volt, ugyanis a szeszélyes balatoni időjárás könnyen a hullámsírba temethette a halászbokrok dolgos embereit. Egy nevezetes alsóörsi esetet Eötvös Károly is megörökített Balatoni utazás című művében, oly kifejezően és drámaian, hogy lehetetlen érzelmek nélkül elolvasni.

Menni kéne!

Fotók: 1. szeretlekmagyarorszag.hu, 2. Fortepan/Mészáros Zoltán

Érdekes kettősség alakult ki a közlekedés vonatkozásában a Balaton vidékén: ami a kemény fagyok és a hó képében akadályt jelentett a szárazföldön, az lehetőséget nyújtott a vízen (természetesen lehetetlenné téve a hajózást). Ha beállt a jég, akkor megindult rajta a forgalom, hisz a vastag jépáncél gyakorlatilag híddá változtatta a Balatont, és lényegesen rövidebb volt átkelni a tavon, mint megkerülni. Nagyon sok időt meg lehetett így spórolni, különösen a tó – észak–déli irányú – középvonala környékén. A stabil jég nem csak az alapvető közlekedést, hanem a kereskedelmet is kiszolgálta. Szekerekkel is jártak-keltek a befogyott tavon, ami szintén nem volt veszélytelen mutatvány, és nagy tapasztalatot és odafigyelést is igényelt. Persze számos baleset történt és sokan már nem értek partot. A bakonyi területeken egy komolyabb havazás hosszabb ideig tartó elzártságot okozhatott. Gondoljunk bele: a gépek nélküli világban, ha leesett 70–80 cm hó, egy kis bakonyi falu – főleg tanya –  esetén szó sem lehetett az eltakarításról. Ha valami elintézni való akadt, maradt a gyalogszer vagy a lóvasszán, de mindenképpen jól jött a telepakolt éléskamra.

Jön!

Fotók: fent:1.Fortepan/Mészáros Zoltán, 2–3. Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/BAHART Archívum szeretlekmagyarorszag.hu; lent: library.hungaricana.hu

A jeget első nekifutásra valami csöndes, álló, többnyire egyveretű dolognak képzeljük el, de a legkevésbé sem volt az. Folyamatosan mozgott, változtatta az méretét, alakját, színét és elképesztő erőt tudott kifejteni, egykor nagyon komoly károkat okozott a partmenti építményekben. Egészen elképesztő tudás halmozódott fel a vízközelben élő emberekben a jégről. Megannyi sajátságos forma, jelenség, mozgás és hanghatás köthető a Balaton jegéhez, amelyet mindeddig a legrészletesebben Cholnoky Jenő vetett papírra, a híres 32 kötetből álló „A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei” sorozat 17. (fizikailag megjelent) köteteként.

Mozogjunk!

Fotók: 1–5. Fortepan/Bojár Sándor, 6. Fortepan/Rádió és Televízió Újság, 7. Turista/1963. 2. szám//arcanum.hu

A szabadidős tevékenységek értelemszerűen akkor jelentek meg a téli világban errefelé, amikor feltűnt az a társadalmi réteg a Balatonnál akinek már volt szabadideje. A víz különböző fagyos változataiban történő csúszkálás fajtái szintén ékes bizonyítékai az emberi leleménynek. Az idő előrehaladtával egyre szélesebb néprétegek egyre különfélébb módokon igyekeztek a szabadidőt minél fehérebb és csúszósabb környezetben eltölteni. Volt aki sikerrel (1967-ben) „áttrabantozta” a tavat Balatonföldvár–Balatonfüred „viszonylaton” a jégen. És volt aki (1982, Keszthely) sikertelenül... A legmesszebbre azonban a Pétfürdői Munkás Testedző Egyesület Természetjáró Szakosztály sziklamászó csoportja jutott Szabady Béla vezetésével. A csoport 1963. január 18–20. között többnapos expedíción mintegy 54 óra alatt hosszában átgyalogolta a Balatont a jégen.