Séta egy vaskori temetőben

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Általános történelemfelfogásunk sokkal inkább fókuszál időpontokra, „pillanatfelvételekre”, mint hosszabb átfogó folyamatokra. Gondoljunk csak az iskolapadban eltöltött évek alatt arra az elképesztő mennyiségű évszámra, melyet be kellett bifláznunk. A végtelen időtengelyen lévő évszámok „beütései” jelzik számunkra történelmünk mérföldköveit. Még a földtörténeti események magyarázata közben is teljes magabiztossággal kimondjuk azt a mondatot, hogy egy hegységet felépítő kőzet pl. 150 millió éves, holott nyilvánvaló, hogy az a bizonyos kőzet nem egy rövid időpillanat alatt keletkezett, ahhoz is rengeteg idő kellett. Ebbéli szemléletünkből fakadóan hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy bizonyos – általában a jelentős népmozgással járó – történelmi események közötti időszakokban (pl. római hódítás, a népvándorlás kora és a honfoglalás) nem sok minden történt, csak elszórtan, pár fős csoportokban lézengtek az emberek egy adott térségben. Gondoljuk mindezt azért is, mert ezekről a korszakokról kevés – vagy lényegesen kevesebb – ismeretünk van, akárcsak a tudományok művelőinek. Ezt persze némileg árnyalja – értelemszerűen a tudományok oldaláról – , hogy a történeti, régészeti kutatások eredményei csak nagyon-nagyon lassan jelennek meg a közoktatásban és a közgondolkodásban. Erre az általános vélekedésre cáfolnak rá azok a felszínen található, bárki számára szemügyre vehető, néha egészen különleges, ember alkotta építmények a kevésbé ismert történelmi korokból, mint amilyenek a Zalaszántó külterületén található késő vaskori halomsírok.

1. kép: a halomsírok egy a Tátikáról készült felvételen. Fotó: Korbély Barnabás

A Tátika vulkanikus kúpjának délnyugati peremén a Várréten és a Hamvaserdőben található titokzatos halmok egészen szürreális látványt nyújtanak, melyek jelentős mértékben képesek elvarázsolni a kíváncsi szemlélődő képzeletét. Több száz kisebb-nagyobb darab található belőlük ezen a fokozottan védett régészeti lelőhelyen. Egy részük nyílt réteken, növényekkel benőve pamacsként, másikuk bent az erdőben fekszik több mint kétezer esztendeje. A köznyelv is számon tartotta őket: tévesen kunhalomként vagy törökhagyásként is emlegették, utalva a régebbi korokra.

2– 3. kép: kunhalmok az Alföldön. Számos, a Kárpát-medencében megforduló népcsoport emelt halmosírokat, melyeket kunhalmoknak kezdtek el nevezni a XIX. században, helytelenül. A kunhalom kifejezés a nyelvújítás szüleménye, a szót a 19. században alkotta meg Horvát István történész, bölcsészdoktor, egyetemi tanár, a 19. századi alternatív nyelvészkedés vezéralakja, aki úgy vélte, a halmokat a betelepülő kunok emelték. Hamarosan kiderült azonban, hogy nemcsak a kunok, de már sokkal korábban, más népek is hoztak létre halmokat. Van olyan halomsír, amely már ötezer éves. Fotó: turistamagazin.hu

A régeszettudomány a XIX. század végén kezdte el kutatni ezeket a halomsírokat, és mind a mai napig csak pár darabot tártak fel a szakértő kezek. A halmok első tudományos ihletettségű említését nem akárkinek, hanem Rómer Flórisnak, a „magyar régészet atyjának” köszönhetjük 1861-ből. Rómer – aki a puszta ihletettségen túl kezdetben nem igen merészkedett messzebbre a halmokat illetően –  egymondatos naplóbejegyzésében említi meg azokat: „Tátika Sept. 25-én alul délre az út mellett olvashatatlan nyugoti részén számival Kunhalmok...". A kíváncsi polihisztort azonban nem hagyta nyugodni a dolog, és a kezdeti érdektelenség ellenére 1878-ban mégis publikált a halmokról, sőt még „térrajzot” is készített egy bizonyos Heincz Antal (aki tanult hivatását tekintve építész volt, de végzett régészeti, történeti kutatásokat, és cikkei is megjelentek e témákban) terepi felvételezései alapján. A XX. században szerencsére a modern régészeti kutatás érintett pár halomsírt, azonban a nagy, átfogó munkálatok mind a mai napig váratnak magukra.

4–5. kép: felül a harmadik katonai felmérés térképkivágata látszik a halomsírokat jelző jelölésekkel, alul pedig egy GPS mérések segítségével megrajzolt térkép. Forrás: (f) Magyarország harmadik katonai felmérése/mapire.eu, (a) Havasi Bálint - Busznyák János: A zalaszántói őskori tumulusok felmérésének legújabb eredményei.

A napjainkban is igen komoly kutatási perspektívát jelentő területen 288 halomsírt (régészeti szakszóval tumulust) ismerünk. Ezeket a – lényegében az őskeltáknak tekinthető – Hallstatti-kor embere, a hallstatti kultúra tagjai emelték a kora vaskorban (i.e. 7–6. század), erre a népcsoportra jellemzően, az erődített központot jelentő telephez (korabeli földvárhoz, ami szintén a Tátikán állt) vezető utak mentén. A máglyán elégetett elhunyt hamvait először hatalmas kőlapokból emelt sírkamrába helyezték el, melyre aztán rengeteg földet és követ hánytak, de a kutatók találtak csontvázas sírhelyet is. 

A hallstatti kultúra jelentőségét az új technológia, a vaskohászat elterjesztése adja. Ez hatalmas fellendülést hozott a termelésben és a kereskedelemben, ami a társadalom rohamos differenciálódását okozta. A társadalmat hosszú vaskarddal, lóról vagy harci szekérről küzdő katonai arisztokrácia uralta. A fejedelmek életszínvonalát a görög és etruszk bronzedények, ékszerek, az attikai kerámia és boros amforák használata jellemezte. Lakóhelyük megerősített fejedelmi központokban, valamilyen földrajzi magaslaton épült – esetünkben a Tátika –, melynek lábánál élt a köznép.

Számos – sajnos nem túl sok –, egészen kiemelkedő jelentőségű építmény (a tihanyi Óvár őskori földvára, a Sümegi Mogyorós-domb természetvédelmi terület szintén őskori kovabányája) és régészeti lelet bizonyítja, hogy hihetetlen népmozgás és aktív, virulens társadalmi élet folyt a Dunántúlon és a Kárpát-medencében is több ezer esztendővel az írott történelem előtti időkben is. Fájóan sok esetben – a tihanyi Óvár klasszikusan „jó” példa erre – a régészeti területek, objektumok ebbéli jelentősége hamarabb válik köddé, mint ahogy a kutatók alapos munkálatoknak alávetve beilleszthették volna azokat a történelem végtelen kirakós játékába.

6. kép: a kelták és hallstatti kultúra jelenléte Európában. A korai vaskornak azt az időszakát nevezzük Hallstatt-korszaknak, amely az ún. urnamezős kultúra vége és a kelták Kárpát-medencébe való megjelenése közé tehető.  A hallstatti kultúra nevét a felső-ausztriai Hallstatt településről kapta, melynek közelében a 19. század közepén több mint 900 kora vaskori (i. e. 750–450 körüli időszak) sírt tártak fel. A régészeti kultúrkör Nyugat-Franciaországtól a Dunántúlig terjedt, az urnamezős kultúrából fejlődött ki, és elsőként használt tömegesen vasfegyvereket és -eszközöket. Kapcsolatban állt a dél-franciaországi görög gyarmatvárosokkal és az etruszkokkal. Arisztokráciája hegyormokon vagy meredek dombokon létrehozott nagy kiterjedésű településeken, 8–10 méter magas, faszerkezetű, földsáncokkal megerődített várakban élt. Halottaikat kamrasírokba temették, a férfiak mellé vasból készült fegyvereiket, gyakran lovukat és kocsijukat helyezték.