Az erdők pusztító aranya: a hamuzsír

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Amióta világ a világ, az ember képes bármit (tényleg bármit) megtenni azért, hogy hihetetlen erőket megmozgatva, semmit és senkit sem kímélve kinyerjen egy speciális nyersanyagot a mindennapi betevő biztosításáért vagy – többnyire ez a verzió mutatkozik igaznak – az amúgy sem túl szűkös vagyonának további, tetemes összegekkel történő gyarapításáért. Mindezzel persze jelentősen károsítva a környezetét. Pontosan ez volt a helyzet hazánkban – megannyi más nyersanyag mellett – a hamuzsírfőzéssel is, ami olyan jó üzletnek bizonyult, hogy egy ökológiai katasztrófát is előidézett a korabeli Magyarországon. Ez a tevékenység azzal tűnt ki a körből, hogy egészen rövid idő alatt okozott óriási károkat: majdnem teljesen kipusztította az erdőségeket, elsősorban a hegyvidéki területeken, így a Bakony–Balaton-felvidék területén is.

De mi az a hamuzsír, miért kell főzni és mire való? Nos, a hamuzsír a 18. századi Magyarország egyik legfontosabb exportcikke volt. Tulajdonképpen egy fahamuból előállított, dúsított lúg, melyet az akkori ipar széleskörben használt fel. Nélkülözhetetlen anyaga volt az üveggyártásnak, vászonfehérítésnek, a bőrcserzésnek és a salétromfőzésnek is. Előállítása nem volt túl bonyolult, inkább munka- és időigényes. Először is fát égettek, hogy hamu keletkezzen. A legtöbb és a legjobb hamut a tölgy- és a bükkfa adja. Ezt összegyűjtötték, és vízzel – több fázisban – kioldották belőle a lúgot, majd – szintén fa égetésével – hevítéssel eltávolították belőle a vizet, illetve kiégették belőle a megmaradt növényi részeket. Ez volt a folyamat legkritikusabb fázisa, ehhez kellett a szakértelem. Ugyanis, ha kevés ideig hevítették, akkor sok értéktelen összetevő maradt benne, és nem lett elég finom, jó minőségű. Ha pedig túl sokáig, akkor meg tönkremehetett. Legfontosabb alkotóeleme a kálium-karbonát (K₂CO₃), ami vegytiszta állapotban a háztartási szódabikarbónához hasonló fehér, porszerű anyag (régi nevén hamuzsír, szalajka vagy kétszénsavas hamany).

1. kép: A vegytiszta hamuzsír, azaz a kálium-bikarbonát. Ezért az anyagért mentek füstbe erdeink, hogy más iparágaknak alapanyagául szolgáljanak. A fehér, por állagú anyagok gyakran okoznak problémát az emberiségnek. Fotó: yuyinchem.com

A hamuzsírkészítés ipari méretű kibontakozása Magyarországon a 18. század közepére esett, virágzása a 19. század első harmadáig tartott. A hamuizsírkészítés irtózatos faigényű tevékenység, így, amikor Nyugat-Európában már javarészt kiirtottak a felhasználható erdőket, a kereslet hamar keletre szegezte szúrós tekintetét. A magyarországi, rendkívül olcsó faárak és az erdőkből származó haszonvétel lehetősége hatalmas lendületet adott a kereskedelmi célú hamuzsírégetésnek. Akkoriban az erdő sok tulajdonos szemében egy útban lévő, szinte értéktelen, haszontalan valami volt, örültek, ha bármit tudtak vele kezdeni, tehát pl. bérbe adták, ez jelentette a haszonvételt. Az egyre szaporodó erdőbérletek mellett, melyeket eleinte német és cseh vállalkozók kötöttek (a külföldi működőtőke jelenléte is nagyon régi „találmány”), idővel mind több uradalmi ipartelepítés is megvalósult. Magyarán rájöttek az erdőtulajdonosok, hogy a hasztalannak vélt erdejük hasznot hozhat a bérlő vállalkozóknak, akkor nekik is.

2. kép: Hamuzsírégetés Agricola (1494–1555, német tudós, író, a modern bányászati és földtudományok egyik megalapozója) De re metallica c. művében. A hamuzsírkészítés üzemi szintű munkaeljárása három szakaszból állt: a hamu kilúgozásából, a lúg kifőzéséből és a nyers hamuzsír fehérítéséből, kalcinálásából. Ez a technológiai folyamat a 19. század elejére általánosan elterjedt módszerré vált. A száraz fahamut először nedvesítőládákban vízzel meglocsolva egy napig állni hagyták, majd kétfenekű hordókba merték. A hordók felső feneke sűrűn át volt lyuggatva, amire szalmát hintettek, hogy a hamu ne hulljon az alsó részbe. A hordókból a két fenék közötti csapon át lehetett a folyadékot az alattuk álló kádakba leereszteni. Rendszerint 26–32 hordó és ennek megfelelő kád állt egy sorban, melyekhez egy vályún át jutott el a víz. A hamuval megtömött hordóba vizet vagy előző főzetből maradt lúgot engedtek, hogy az ellepje a hamut. 24 órai állás után a kioldott lúgot a kádakba eresztették. A feltöltést mindaddig megismételték, míg a lúgba tett tojás el nem merült. Az ilyen lúg töménysége megközelítette a 20%-os hamuzsírtartalmat. A sűrű oldatot képező lúgot vasüstökbe merték át, és beépített katlanokban először gyenge, majd erős tűzőn állandó keverés közben mindaddig főzték, míg a víztartalom el nem párolgott. Az így nyert sűrű massza igen sötét színű lett az elszenesedett szerves részek miatt, ezért is nevezték fekete hamuzsírnak. Ez már értékesíthető árucikk, de a fehérített terméket sokkal jobban megfizették. A kalcinálástól függött ugyanis az áru minősége és kereskedelmi értéke. A kiégetést a hazai hutákban igen tökéletesen megoldották. Boltíves kemencében hevítették ki a nyers hamuzsírt. A kemence két végén rácsokon rakták meg a tüzet, így a hamu az alatta lévő verembe hullott. A füstöt kémény vezette el. Először 6–8 óráig fűtötték a kemencét, azután tették be a nyers hamuzsírt. Egyszerre 170–180 kg mennyiségű masszát raktak a kemence közepére, és 2–3 óráig lassú tűzön tartották. Az erős hő hatására először a víz távozott el. Vasgereblyével vagy kalcinálólapáttal gyakran felkaparták és megforgatták az izzó anyagot, hogy az égési folyamat megfelelően végbemenjen. A tüzelést mindaddig erősen tartották, amíg a hamuzsírból az összes szerves anyag kékes lánggal el nem égett. Amikor a kivett minta egészen fehérnek mutatkozott, a kész hamuzsírt kivonták a kemence előtti tiszta kövezetre, és kihűlés után 3-–0 mázsás hordókba, ún. tonnákba csomagolva raktározták. A jól kalcinált hamuzsír durva szemcsés, kékesfehér, gipsszerű por volt. 
Fotó, szöveg: arcanum.com/Magyar néprajz

Az iparág olyan hihetetlenül gyorsan felpörgött ebben az időszakban, hogy a fahamu előállítása – most kapaszkodj meg kedves Olvasó – négymillió katasztrális hold, azaz kb. 23 000 km² (!) erdő elpusztítását eredményezte (összehasonlításképp: Veszprém megye jelenlegi területe 4464 km²). A hazai hamuzsír egyébként nagyon kelendő volt a kiváló minősége és az ára miatt. Ennek hamar híre ment és iszonyatos forgalmat generált. Akkorát, hogy még az ipari kémek érdeklődését is felkeltette!

3. kép: II. (Nagy) Katalin 1762-től haláláig Oroszország császárnője, minden szempontból az egyik legjelentősebb orosz uralkodó. Regnálása alatt megerősödött Oroszország európai helyzete, és immár nagyhatalomként tekintettek az országra. Katalin jelentősen támogatta az orosz művészetet és tudományt is: számtalan nagyszerű műalkotás, jelentős építészeti emlék, világraszóló tudományos eredmény született uralkodása idején Oroszországban. Az ő uralkodása alatt 1764-ben Dmitrij Lodigin cári udvari tanácsos a magyarországi hamuzsír hírére „saját jószántából és puszta kíváncsiságból” ellátogatott hazánkba, s az itt tapasztaltak alapján arról számolt be, hogy Magyarországon egészen másként történik a hamuzsírfőzés, mint Oroszországban. Sőt, egy felterjesztést is megfogalmazott, amelyben a „magyar módszer” átvételét határozottan javasolta, egyúttal részletesen taglalva a technológiai ismereteket. Kép: wikipedia.hu

A magyarországi, majd később az erdélyi hamuzsírt tehát előkelő hely illette meg a világpiacon, főként Angliában volt keresett áru. Azt tartották, hogy az angol üveg a magyar hamuzsírnak köszönheti átlátszó tisztaságát. De a vászonfehérítők is nagyra becsülték a fehérsége és finom szemcséssége miatt. Ezért rendelte el 1755-ben Mária Terézia a hamuzsírfőzés exportjának tilalmát, majd 1761-ben „csak” korlátozását. Később, az 1780-as években az osztrák vámpolitika a külföldi konkurencia kizárásával az olcsó és kitűnő minőségű magyar hamuzsírt a cseh üveg- és textilipar szolgálatába igyekezett állítani.

4. kép: hamuzsírfőző edény egy szentgáli ház udvarán Vajkai Aurél 1942-ben készült fotóján. Kép: Laczkó Dezső Múzeum

Kezdetben a hamuzsírtermelés súlypontja a Dunántúlra esett: 1756-ban csak a Bakony tizenegy helységében negyvennégy kemence emésztette az erdőséget. 1775-ben Szentgál határában még mindig nyolc hamuégető működött német bérlők kezén. Bár a hamvasztás engedélye csak az „esett” (= kidőlt), száraz fára vonatkozott, a visszaélések és pusztítások miatt 1791-ben a község betiltotta a hamuégetést.

5. kép: a fák kiirtásának egyik kulcseszköze volt a fákon lakó taplógomba (többféle taplófaj él erdeinkben, a képen a bükkfatapló, Fomes fomentarius), ami az ember közreműködésével pusztította az élőhelyéül szolgáló erdőket. Az acél és a kovakő surlódása során kipattanó szikrákat a külön erre a célra előkészített tűzgyűjtó taplóval fogták fel, amiben ugyanis a parányi szikrák nem aludtak el, hanem lassú izzásra ítélték a gombát, az pedig az álló fát. A taplót széles körben egy csomó mindenre fel lehetett használni, ez egyik – talán a legfontosabb – tulajdonsága a tűzgyújtási képessége, amire gondos előkészítés után „tett szert”. A tapló szálas részei könnyebben lángra kaphattak, a keményebb részei inkább lassabban izzottak. A nyáron-ősszel szedett kisebb gombákat kalapáccsal ellapították, majd fahamus vízben 4–12 órán át főzték (egyes helyeken vizeletet is tettek bele vagy a gombát trágyában tartották egy ideig), majd még 1–7 napig áztatták is a lúgos oldatban. Ezután kinyomkodták, szárították a gombát, és – ha volt – akkor még salétromos, fahamus, sós vízben is áztatták egy darabig, ettől még gyúlékonyabbá vált. Végül kiszáradva addig kalapálták még, amíg olyan puha lett mint a vatta. Kép: wikipedia.hu, szöveg forrása: naturportal.hu

Szerencsére a 19. század közepétől azonban a staßfurti kálisótelepek felfedezése (1856) és a mesterséges szódagyártás (sziksó, azaz nátrium-karbonát) a növényi kálisókat erőteljesen háttérbe szorította. Mindezzel párhuzamosan a hazai hamutermelés súlypontja a dunántúli erdők kimerülése miatt áttevődőtt Erdélybe, illetve – minő meglepetés – megjelent az olcsó orosz hamuzsír: szinte az utolsó pillanatban, mert jóformán alig maradt erdő a mai országterületen.

Az iparág csillagának leáldozását jelentette már, hogy 1830-ban bezárt a Károlyi-család birtokában lévő füzéri (Zempléni-hegység) hamuzsírhuta. A Kárpát-medencei hamuzsírfőzés valamikor az 1890-es évek végén, talán az 1900-as évek elején Erdélyben szűnt meg. Ennek némileg ellentmondóan „legeslegutoljára” az Ung vármegyei erdőségekben főztek hamuzsírt. Ekkor már felszökött annyira a fa ára, hogy jobban megérte anyagként eladni, mint hamunak való anyagként értékesíteni. A XIX. században a technológiai fejlődés egyszerűbb módszereket hozott: immár gyapjúverítéket (a gyapjú tisztítása során keletkező szennylé szárazlepárlásának maradékát tisztítva jutottak lúganyaghoz), a már említett staßfurti kálisót, vagy cukorrépa melaszt használtak fel erdőégetés helyett. Az égető hamuzsírláz végére az erdők jó része füstbe ment, hazánk középhegységi, dombvidéki tájképe véglegesen megváltozott. Az, hogy ma mégis – döntő hányadában telepített – erdőkben sétálhatunk ezeken a helyeken jobbára annak köszönhető, hogy a földbirtokosok erdészek és beosztottjaik munkájának igénybe vételével, rettenetesen sok fáradsággal újratelepítették azokat.

6. kép: Lónyay Menyhért politikus, publicista, k. u. k. miniszter, előbb magyar pénzügyminiszter az Andrássy-kormányban, majd az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminisztere 1870 és 1871 között, végül a Magyar Királyság miniszterelnöke 1871-től 1872-es lemondásáig. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd annak elnöke 1871-től 1884-es haláláig. A kor meghatározó jelentőségű művelt, intelligens, arisztokrata politikusa a következő sorokat írta Ungvár környéki tapasztalatairól a hamuzsírkészítés kapcsán: „Az ungvári erdőkben a rég korhadó sok ezernyi omolvány békén nyugszik: de ameddig a szem csak ellát, minden irányban karcsú füstoszlopok gomolyognak az ég felé, s a kérdésre, hogy ez mit jelent, rendesen az a válasz: ott hamuégetők működnek. Ezek ugyanis a legvastagabb, de legnagyobb részt teljesen egészséges bikkfákat fölkeresvén, azok természetes vagy mesterségesen vájt oduiba ökölnyi taplót dugnak, s azt meggyújtván, tovább ballagnak, hogy e műtétet a legközelebbi bikknél ismételjék. E fák lassanként meggyulladván égnek, míg a tűz annyira elharapozódott, hogy egyensúlyt veszve, összeomlanak. Ily óriás alól azután egy-két zsák hamut kaparnak ki..."

Az összetett természeti rendszerekbe való beavatkozás – annak áttételein keresztül – mindig újabb és újabb problémákat szül, sok-sok újabb és újabb megoldásra váró, de gyakran megoldhatatlan feladathalmazt jelentve. A fék nélküli ipari erdőpusztítás elég hamar meghozta hatását: a fásszárú növényzet nélküli maradt lejtős talaj egyből elkezdett engedelmeskedni gravitációnak, azaz az akadály nélkül ráhulló csapadékvíz eróziós hatásának. Az egykor magát az életet adó talaj, tehetetlen szemcsék áradataként bekerült a folyókba tavakba – esetünkben a Zalába és a Balatonba –, újabb és újabb gyorsan érvényre jutó problémákat okozva, ki másnak, mint – elsősorban – magának a problémákat kovácsoló embernek. A drámaian megnövekedett hordalékáradatot cipelő Zala ugyanis telehordta a saját és a Kis-Balaton vízrendszerét – lényegében a saját árterületét – a lepusztult talajjal. Így annak befogadótere egyre kisebb lett, így tehát mindjobban kiáradt a folyó. Ezt problémát okozott az ott gazdálkodóknak, akik elkezdték szabályozni a Zalát és Kis-Balatont, egy sor újabb problémát „előcsalogatva” ezzel.

Felhasznált irodalom:

• Magyar néprajzi lexikon/arcanum.com
• Magyar etimológiai szótár/arcanum.com
• Magyar néprajz/arcanum.com
• pangea.blog.hu